Miután
bontottuk a vonalat, legszívesebben tejes erőmből a falnak vágtam volna a kis
készüléket. Nem mutattam Ádámnak, hogy mérges vagyok, de nagyon felidegesített,
hogy nem úgy alakultak a dolgok, ahogy elterveztük. Már egy hónappal ezelőtt
megbeszéltük, hogy az idei karácsonyt együtt töltjük. 24.-ére sütögetésben és
karácsonyfa díszítésben egyeztünk meg, de jelenleg nagyon úgy állt a dolog,
hogy semmi nem lesz belőle. Tudtam, hogy nem hibáztathatom, amiért az éjjel
leszakadt a hó, és így nem tudott kocsival útnak indulni. Nem is szerettem
volna, ha ilyen utakon vezet, de mégis szomorú voltam, hogy repülőjegyet csak a
24-én délben induló járatra tudott szerezni.
Nem
is értettem, hogy a csapatnak, miért kellett 22.-ére szerveznie a karácsonyi
bulit, lehetett volna jóval korábban is, és akkor már a hóvihar előtt
elindulhatott volna. Ráadásul évek óta nem esett a hó karácsonykor, nem igazán
tudtam elhinni, hogy pont idén kellett mégis ezzel megajándékoznia minket a
fentieknek.
Amilyen
izgatott voltam eddig az ünnepek miatt, olyan érdektelenné váltam hirtelen.
Francba az egésszel, mindig csak a nyűg van vele. Duzzogva ültem le a
nappaliban lévő kanapéra, és a TV-t bekapcsolva, próbáltam egy fokkal jobb
hangulatba kerülni. Minden csatornán hülye karácsonyi filmek mentek, amiket
minden egyes évben leadnak, így már egyiket se volt kedvem nézni. Jobb ötlet
híján felhívtam barátnőmet, abban bízva, hogy talán ő felvidít majd. Bár biztos
voltam benne, hogy neki is bőven van mit csinálnia így karácsony előtt,
türelmesen végighallgatott, és utána fel is ajánlotta, hogy ha kész lesz a
bejglikkel, átugrik délutánra.
–
Na, milyen szépen fel van díszítve a ház – nézett körbe Petra, amikor órákkal
később megérkezett.
–
Valamivel le kellett foglalnom magamat – motyogtam a számat húzva.
–
Hát meg haladnod is kell attól még, hogy Ádám nincs itt. – Vetettem rá egy
felettébb gyilkos pillantást, de nagyon jól tudta, hogy haragom csak
pillanatnyi, amiért megemlítette. – Szóval, hogy állsz a sütéssel és a
főzéssel? – indult meg a konyha felé.
Nyolc
éve voltunk legjobb barátok, az évek alatt pedig számtalanszor járt már nálam.
Egyszer egy itt alvós estéből egy hetes pizsiparti lett, mert nem volt kedve
hazamenni. Szóval otthonosan mozgott itt, sokszor talán túlzottan is, ezzel az
idegeimre menve.
–
Sehogy? – támaszkodtam neki a falnak, várva a jogos leszidást.
–
Jézusom, Evelin! Ádámot gyorséttermi kajával meg péksütivel szeretnéd
hazavárni? Na, megmondom, mi lesz. Te szépen nekiállsz a halászlének, én pedig
megsütöm a halat, aztán együtt megcsináljuk még a bejglit.
–
Éjfélig itt fogunk állni, ha ezt mind meg akarod csinálni – figyelmeztettem.
–
Nem érdekel, akkor addig itt fogunk állni. Most pedig, hacsak nem szeretnéd,
hogy az éjfélből hajnali egy legyen, igyekezz! – csapkodta össze tenyereit.
–
Istenem, olyan idegesítő tudsz lenni – dünnyögtem, miközben a csaphoz léptem,
hogy megmossam a kezem.
–
Mégis engem hívtál, mert tudtad, hogy szükséged van a seggberúgásomra – húzta
ki magát büszkén, én pedig csak csendben mosolyogtam magam elé. Totál igaza
volt.
Számításaimhoz
képest viszonylag hamar végeztünk, de ez nem jelentette, hogy nem voltam hulla
fáradt. Örültem, hogy Petra rávett erre az egészre, mert így egyrészt
gyorsabban eltelt az idő, másrészt nem sok időm volt azon agyalni, hogy Ádámnak
már rég itt kellene lennie. Fürdés közben azért visszatért borús hangulatom, de
utána eluralkodott rajtam az álmosság, és hamar ki is dőltem.
Jobb
kedvvel ébredtem, mint amilyennel lefeküdtem, mert hát azért csak izgatott
voltam, hogy hosszú idő után, ma újra találkozok Ádámmal. Elvégeztem a reggeli
teendőimet, beágyazás, mosakodás, aztán azon kezdtem gondolkodni, hogy a
mézeskalácsot csináljam-e meg vagy a fa díszítését. Nem tudtam, hogy Ádám
melyikben segítene szívesebben. A kérdést végül az oldotta meg, hogy telefonom
elkezdett csörögni, a kijelzőn pedig barátom neve villogott.
–
Szia! Ugye nem azért hívtál, hogy még pár órát késni fogsz? – szóltam bele,
félig viccelődve, félig viszont tartva a választól.
–
Jaj, ne legyél már ilyen! – sóhajtott egy nagyot. – Nem ezért hívtalak, hanem
hogy beszéljünk, mielőtt elindulok.
–
Jó, csak vicceltem. Bepakoltál mindent?
–
Remélem – nevetett fel. Hiába az évek rengeteg tapasztalata, valamit mindig
kifelejtett. – Hogy haladsz nélkülem otthon?
–
Tegnap délután átjött Petra, vele megcsináltuk a kaját és a bejglit. Most pedig
éppen azon gondolkodtam, hogy a mézeskalácsot készítsem el vagy a fát
díszítsem. Melyiket szeretnéd jobban csinálni? – kérdeztem tőle.
–
A fát díszítsük együtt – válaszolta izgatottan.
–
Rendben. Akkor most megyek, és neki kezdek a sütinek. Te pedig hívj, ha bármi
van – adtam ki neki parancsba.
–
Jól van. Szeretlek! – köszönt el, majd miután én is így tettem, bontottuk a
vonalat.
Halkan
dúdolva láttam neki a tészta begyúrásának, és immár úgy éreztem, hogy semmi nem
törheti le a kedvemet. Pár órán belül itt lesz Ádám, karácsony van, finom
illatok a konyhában, és minden jó lesz. A sütik díszítgetése közben észre se
vettem, hogy már fél kettőt ütött az óra, egészen addig, amíg telefonom újra a
jól ismert kis dallamot nem kezdte játszani. Izgatottan vettem fel, annak
reményében, hogy Ádi landolt, ám újabb rossz hírrel szolgált. A járat alapból
késve indult, ráadásul valami miatt nem tudtak leszállni, úgyhogy közölte, hogy
három előtt biztos nem fog ideérni.
Ez
volt az a pillanat, amikor eldobtam mindent, leültem a kanapéra, és tüntetőleg
nem csináltam semmit. Ennek a napnak már úgyis teljesen mindegy. A hangulatom
oda, Ádám kedvét is elrontottam, amiért nem voltam megértő, de hát senki ne
várja tőlem, hogy mosolyogva táncoljam körbe a szobát a hír hallatán.
Fél
óra múlva is ugyanott gubbasztottam, és magamban éppen random sorrendben
szórtam a káromkodásokat, amikor csengettek. Ötletem se volt ki lehetett, de
már előre eldöntöttem, hogy akárki is az, én bizony el fogom küldeni a jó büdös
fenébe, amiért volt mersze megzavarni mély depressziómat.
–
Meglepetés! – vigyorgott rám Ádám, lába mellett két jókora bőrönddel.
Zavartan
pislogtam rá, aztán végül feladtam, hogy összerakjam, mégis, hogy került ide,
amikor elvileg még a gépen kellett volna ülnie, és feltéptem a kaput, hogy a
nyakába vessem magamat. Hosszú másodpercekig öleltem, amíg nem figyelmeztetett,
hogy meg fogok fázni.
–
Hogy kerülsz te ide? – kérdeztem tőle, miközben elindultunk befelé, hiszen
valóban hideg volt. Arcomon levakarhatatlan vigyor ült, és már el is
felejtettem, hogy mi bajom volt pár perccel ezelőtt.
–
Csak bekamuztam azt a késést – húzta ki magát elégedetten.
–
Haha, de vicces már valaki. Majdnem leszedtem az összes díszt, és azon
gondolkoztam, hogy kidobom a sütit is, mert úgysincs semmi értelme –
tájékoztattam korábbi hangulatomról, amin ő jót nevetett.
–
Hát bocsánat – húzta be a nyakát, de továbbra is vigyorgott, ezzel egyértelművé
téve, hogy egy cseppnyi bűntudat sincs benne.
–
Jaj, gyere már ide! – öleltem át megint, aztán élveztem, ahogy karjai körém
fonódtak. Arcomat a mellkasába fúrtam, illatát pedig mélyen beszívtam, majd
elégedetten sóhajtottam. – Úgy hiányoztál!
–
Te is nekem – emelte fel a fejemet, és ajkait az enyémre tapasztotta. – Meg ez
is – nyomta nedves ajkait a homlokomra, én pedig boldog mosollyal fogadtam
szavait.
–
Menj, pakolj le, addig rendet varázsolok a konyhában – mondtam neki.
A
cukormázas, ragacsos edények szanaszéjjel voltak, az asztal ragadt a tésztától,
és liszt volt a földön, úgyhogy bőven volt munkám. Még mosogattam, amikor Ádám
visszajött, és töltött magának egy pohár almalevet.
–
Na, akkor feldíszítjük a karácsonyfát? – kérdezte izgatottan, helyes arcán
pedig egy öt éves öröme jelent meg.
–
Fel-fel. Szedd ki a dobozból, addig én befejezem ezt a pár kanalat – néztem
vissza fintorogva a mosogatóra, ő pedig egy puszit nyomott az arcomra, és a
nappaliba ment.
Mielőtt
csatlakoztam volna hozzá, még bekapcsoltam a laptopomon egy karácsonyi
lejátszási listát, hogy még kellemesebb legyen a hangulat, majd mellé léptem,
és a műfenyő ágait kezdtem kihajtogatni.
–
Ez lesz a világ legszebb fája – pakolgatta fel rá a gömböket, majd amikor mind
felkerült rá, rácsavartuk az ezüst boákat, végül pedig az égőket próbáltuk
szépen eloszlatni.
–
Én akarom a csúcsot – vettem ki a dobozból, mielőtt ő odaléphetett volna. El
akartam menni székért, mert nem értem fel a fa tetejét, de a derekamnál
elkapott, és ő maga emelt meg, hogy fel tudjam tenni a legutolsó díszt.
–
Na, nézzük! – lépett a konnektorhoz, és beizzította a fényeket, aztán mellém
állt, és egymás derekát ölelve csodáltuk művünket.
Miután
meguntuk, megbeszéltük, hogy eszünk, mert mindketten éhesek voltunk, úgyhogy
neki láttam a terítésnek, és a tegnap este előre elkészített ételek
megmelegítésének. Nem szokásom elrontani az ételeket, de azért örültem, amikor
Ádám csak úgy lapátolta befelé a vacsorát, majd meg is dicsért, miután végzett
mindennel. Még a sütit is az asztalra
tettem, de egyikünkbe se fért már bele, ezért úgy döntöttünk, hogy ideje
odaadni egymásnak az ajándékokat.
Idén
sokáig nem tudtam, mit vegyek neki, de aztán egy hónappal ezelőtt elhagyta a
kedvenc óráját, így végül egy ugyanolyat szereztem be. Mellé egy
parfüm-arcszesz csomagot adtam neki, hogy mégse csak egy dobozt nyújtsak át
neki, még akkor is, ha az az egyetlen doboz már önmagában is drága volt.
Én
egy fülhallgatót kaptam, innen is tudtam, hogy csak pár napja vásárolt be,
ugyanis a múlthéten ment tönkre a fülesem, egy köntöst, amit már olyan régóta
akartam, de valahogy sosem vettem egyet sem, és legutolsóként adta át a
nyakláncot, amin egy szívecske medál lógott.
–
Gyönyörű – simítottam a tenyerembe.
–
Örülök, hogy tetszik – mosolygott rám, miközben felcsatolta a kezére az órát. –
Azt hittem már sose lesz ilyenem – nézegette vidáman. – Köszönöm.
–
Én is köszönöm – hajoltam hozzá, hogy nyomjak a szájára egy puszit.
Kidobtuk
a szétszaggatott csomagolópapírt, amit idén is próbáltam szépen leszedni, de
ismét kudarcot vallottam, majd leoltottuk a nagy lámpát, és csak a karácsonyfán
villogó égők világították be a lakást. Ádámmal a tévé elé feküdtünk, és az
éppen játszott karácsonyi filmet kezdtük nézni ölelkezve.
–
Boldog Karácsonyt! – adott egy puszit, és ha lehet, még közelebb húzott
magához.
–
Boldog Karácsonyt! – mosolyogtam magam elé boldogan. A sok nehézség mellett,
azért mégis sikerült egy nagyszerű délutánt együtt töltenünk, ettől pedig nem
is lehettem volna boldogabb.
Írta: Nixííh Nienke Martinnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése