A körút kopasz fái a késő
délutáni sötétségben úgy ragyogtak a rájuk rakott karácsonyi fényektől, mintha
gyémántok lennének, különös hangulatot kölcsönözve ennek a fővárosnak és az
utcán sétáló embereknek is, akik megannyi fotót készítettek a látványról.
Minden az ünnepi készülődésről szólt, a máskor unalmas kirakatok megszépültek,
mindenkit átjárt a boldogság, a nők sokkal csinosabban öltöztek fel, izgatottan
készültek a családi vacsorákra, míg a férfiak türelmesebben viselték kedveseik
készülődését. Mintha mindent és mindenkit átjárt volna a karácsony különös hangulata,
mégis a fodrász szalonból kisétáló fiatal nő, szomorúsággal a szemeiben
pillantott körbe. Ugyan felhőtlen boldog volt, hogy végre a családjával lehet,
hogy hosszú idők óta láthatja őket, viszont szíve és lelke egy nagyobb darabját
nem hozta haza Budapestre, a párjánál hagyta, aki nem tudott vele tartani.
Magányosnak érezte magát, ahogy meglátta a boldogan sétáló párokat, ami csak
tovább növelte hiány érzetét.
Sóhajtva húzta kabátja
kapucniját fejére, ügyelve arra, hogy ne tegye tönkre a sokáig készülő
frizuráját, mivel az édesanyja nyomatékosan megkérte, hogy az esti vacsorára
legyen nagyon csinos. Ennek fényében tegnap egész álló nap vásároltak, ma pedig
a manikűröstől a fodrászig bejelentette mindenhová és reggel óta nem is járt
otthon. Sokat bosszankodott emiatt, mivel azért érkezett haza, hogy a
családjával legyen, és hiába lesz egy fontos bejelentés a családi vacsorán, ő
is megtudta volna mindezt csinálni az otthonukban kényelmesen. Persze sokkal
egyszerűbben, ahogyan azt szereti, és nem is kellett volna bejárnia egész
Pestet, pihenhetett volna és együtt tölthették volna az időt.
Lassan indult el a
tömegben, míg elővette a telefonját és a jól ismert számot tárcsázta. Alig
várta már, hogy hallja a férfi hangját, hogy elpanaszolhassa Neki az egész napos
rohangálást, amelyre szinte kényszerítette az édesanyja, amire csak kacagás
érkezne, de nem is tudna emiatt haragudni, csak annyit reagálna rá, hogy sokkal
jobban hiányolja, mint bármikor máskor. Csalódottan csúsztatta a zsebébe a
készüléket, miután az éles sípolást hallva, megszakította a hívást. Az
edzésüknek már rég vége volt, a hétvégi mérkőzésükre pedig még nem indultak el,
talán csak nem hallotta meg a csengőhangját, ráadásul az utóbbi időben nagyon
szórakozott volt a csatár és hiába kérdezett rá ennek okára többször is, mindig
kitérő válaszokat adott.
– Hiányzol te bolond. –
Mormolta maga elé, míg tovább folytatta útját, végig csak a Spanyolországban
maradt férfire gondolva.
Sötét ablakok fogadták,
mikor fizetés után kiszállt a taxiból, de nem is lepődött meg a látványon,
hiszen tudta, hogy a szülei már az étteremben vannak, ahol gondoskodnak arról,
hogy minden tökéletes legyen. Hidegen hagyta, hogy mire megy ki ez a nagy
felhajtás, mivel minden karácsonykor összehívták szinte az egész rokonságot, és
nem is emlékezett arra, hogy ne lett volna olyan alkalom, amikor ne lett volna
valamilyen bejelenteni való. Egy ilyen vacsorán mutatta be a párját is a
családnak, ami nem kis meglepetést okozott, hiszen egészen odáig sikerült
titokban tartani a kapcsolatukat a média előtt, még arról sem írtak, hogy
találkozgatnak. Rögtön elmosolyodott, ahogyan eszébe jutott, hogy mennyire
ideges volt a játékos, hogy bármit mondott, nem tudta megnyugtatni, pedig az
első megdöbbenés után, mindenki mosolyogva fogadta, a családban lévő kisfiúk
egyenesen körbe rajongták, és azóta is alig várják, hogy mikor jönnek haza,
hogy el tudják árasztani a kérdéseikkel. Sajnos, most csalódott arcokat fog
látni, mivel egyedül fog megérkezni a vacsora helyszínére.
Talán most is a húgának
lesz valami nagy híre és ismét minden róla fog szólni, mint tavaly is, amikor
megosztotta velük, hogy férjhez fog menni, csak most azt fogja közölni velük,
hogy babát várnak. Imádta Esztert, azonban nem tagadhatta magának, hogy egy
picit irigy volt rá, amiért korábban ment férjhez, mint ő. Emiatt szégyellte is
magát, hiszen boldogak voltak a párjával, semmi gondjuk nem volt, mégsem került
köztük szóba a házasság. Nem akarta kényszeríteni a férfit, de vágyott arra,
hogy szorosabbra fűzzék a kapcsolatukat.
Előkeresve a kulcsát,
pillanatok múlva már ki is nyitotta a bejárati ajtót, mégsem lépte át a
küszöböt. Meglepve nézte a félhomályba burkolózott előszobát, melynek padlóján
rengeteg gyertya éget két sorban, utat képezve ezzel. Óvatosan húzta be maga
mögött az ajtót és indult el a kirakott úton, miközben kigombolta kabátját és
levette nyakából a sálját. A nappali felé tartott, végig azon gondolkodva, hogy
mi lehet ez az egész, hiszen a szülei már elmentek otthonról, megüzenték neki,
így mindez egyedül neki szólhatott csak. Semmi neszt nem hallott, semmi jel nem
utalt arra, hogy rajta kívül bárki más lenne a házban. Tanácstalan volt, és
ötlete sem volt arról, hogy mi lehet ez, egyáltalán ki csinálhatta, aztán,
ahogy besétált a nappaliba, rögtön meg is torpant, a kezét pedig az ajkai elé
kapta.
A karácsonyfát már
napokkal ezelőtt feldíszítették, mely előtt most gyertyákból kirakott szavak
pihentek, egy kérdés, melyet egészen biztosan neki címeztek. Az anyanyelvén
szólt, melytől könnybe lábadtak a szemei és másodpercek múlva meg is születtek
az első cseppek, ahogy felfogta a szavak jelentését. A közeledő léptek zaját
hallva, megfordult és azzal a személlyel találta szembe magát, akit azóta
hiányolt, mióta elbúcsúzott Tőle a reptéren, aki feltette neki a jövőjüket
meghatározó kérdést. A könnyein keresztül is látta, hogy mosolyog és tudta,
hogy idegesen várja a válaszát, de ő képtelen lett volna megszólalni, kimondani
azt a rövid szócskát, ami egyébként ott lógott köztük a levegőben. Ehelyett
csak Hozzá sietve, lehúzta magához az arcát és megcsókolta. Teljesen
megfeledkezett mindenről, élvezte a férfias ajkak érintését, a köré fonódó
karok biztonságát, a férfiból áradó erőt és az illatát, mely az otthonukra
emlékeztette. Sokkal jobban hiányzott neki a focista, mint azt korábban
gondolta.
– Ezt vegyem igennek? –
Húzódott el tőle annyira a férfi, hogy a szemébe tudjon nézni. Csendesen nézte
a szeplős arcot, a mogyoró barna tekintettet, mely már alig várta, hogy végre
megszólaljon.
– Igen. – Bólintott hozzá
és látta, ahogyan megkönnyebbül az előtte álló. Hihetetlenül boldog volt, nem
is sejtette, hogy erre készülne a csatár, semmi árulkodó jelet nem vett észre.
– Szeretlek, Nando.
– Én is kicsim, de ne
sírj tovább, mert az anyukád meg fog ölni és tényleg szeretnélek feleségül
venni. – Törölte le óvatosan a könnyeit, míg ő csak kuncogott. Hidegen hagyta,
hogy tönkre mehet a gondosan elkészített smink, vagy az, hogy fel lesz
háborodva az édesanyja, most csak az számított, hogy ott van vele Fernando és immár
a menyasszonya volt. – Nagyon sokat gondolkodtam azon, hogyan tegyem fel a
kérdést, és még most se vagyok benne biztos, hogy ez volt-e a legjobb, amit
csak kitalálhattam. Te vagy az életem Olívia, és ezt már réges rég meg kellett
volna tennem – kezdett el újra beszélni a spanyol, míg előhúzott a zsebéből egy
aprócska bársony dobozkát. A gyűrű eszébe sem jutott, minden más sokkal
fontosabb volt, mint az ékszer. – Tavaly óta erre készülök, és nagyon remélem,
hogy a gyűrű is tetszeni fog… már hetek óta emiatt aggódom, mert azt akarom,
hogy olyan különleges legyen, mint amilyen vagy nekem. – A könnyeinek még
mindig nem tudott megálljt parancsolni, az elhangzott szavak, pedig minden
próbálkozását felőrölte. Csak csendesen figyelte a szeplős arcot, a vonásokat,
melyeket már évek óta nézett, és hiába telt már el annyi idő az első
találkozásuk óta, még mindig fedezett fel ismeretlen dolgokat, kisebb ráncokat,
amelyek még férfiasabbá, vonzóbbá tették a focistát, akit még mindig ugyanolyan
hévvel szeretett.
– Édesem? – Nem is
pillantott le az eljegyzési gyűrűre, csak várt arra, hogy rá emelje a
tekintetét a spanyol támadó. Igazán szerencsésnek érezte magát, hogy már jó
ideje egyedül csak ő birtokolja a szívét, hogy ő volt az a nő, aki
elcsábította, akiért még mindig oda volt, aki a másik fele volt. – Ugye tudod,
hogy minderre semmi szükség nem lett volna? Akkor is igent mondtam volna, ha
csak szimplán megkérdezed.
– Tudom, de ez a
legkevesebb, amit adhatok a szerelmedért cserébe és azért, hogy még mindig
mellettem vagy. – Nézett végig a szemeibe, miközben könnyedén felhúzta az
ujjára a jegygyűrűt. Ha eddig nem érzékenyült volna már el, most biztos
megindultak volna a könnyei, amelyek a boldogság jelei voltak.
– Ez gyönyörű! – Mosolyogva
pillantott le a kezére. Nem volt hivalkodó, aminek nagyon örült, a középen
elhelyezkedő követ, két kisebb fogta közre, míg a gyűrűben további apró kövek
voltak. Szolid volt, ami őt is jellemezte, mintha csak ő választotta volna és
ez volt az, amely igazán megmutatta, hogy milyen jól ismerik egymást. –
Köszönöm.
– Én köszönöm, hogy vagy
nekem. De most menj öltözni, már várnak ránk…
– Nem lehetne inkább,
hogy itthon maradunk kettesben? – Simult közelebb az izmos felsőtesthez, míg a
hófehér ing legfelső begombolt gombjával bíbelődött. Nem akart kimozdulni a
házból, szerette volna kiélvezni a varázst, amit az ujján díszelgő gyűrű és a
lánykérés nyújtott, az érzést, hogy annak a férfinek lett a menyasszonya, akit
mindennél jobban szeretett.
– És akkor mi lenne azzal
a nagy bejelentéssel? – Kapta vissza a kérdést.
– Gondolom, úgyis Eszter
árul el valamit. – Vonta meg a vállát. Imádta a húgát, azonban most csak
magukkal foglalkozott és pont emiatt nem akart elmenni arra a vacsorára. Napok
óta nem látta Nandót, iszonyatosan hiányzott neki, Vele akart lenni és nem
osztozni rajta senkivel sem. Összeráncolta a homlokát az élettel telt kacagást
hallva, a lelke mélyén pedig érezte, hogy semmi esély arra, hogy otthon
maradjanak.
– Nem gondolod, hogy
sokkal inkább nekünk van hírünk a családod számára? – Némán pillantott a barna
szemekbe, melyekben különös fények csillogtak. Ahogy végig gondolta a kérdését,
az egész napját, majd hátra fordítva a fejét a nappali irányába, ahol még
mindig ott égett a jövőjüket meghatározó kérdés, be kellett látnia, hogy igaza
van a vőlegényének. Nekik volt bejelenteni valójuk. – Menj, öltözz át, addig
elfújom ezeket.
– Micsoda? Ne… előtte még
csinálni akarok pár képet, hogy megmaradjon örökre. – Bontakozott ki az
ölelésből, majd elővéve a telefonját, elkezdett fotózni. Szerette volna, ha
bármikor előveheti erről az estéről készült képeket és emlékezhet a pillanatra,
amikor meglátta a nappaliban a meglepetést, hogy mit érzett és látott Fernando
tekintetében. Végig érezte magán a vigyázó pillantást, mely körül ölelte a
testét és tudta, hogy ez már mindig így lesz, hogy most már sose fogja
elválasztani őket semmi és senki se. Leengedve karjait, visszafordult és most
fogta csak fel igazán, hogy mit jelent ez kettőjük számára, hogy a falnak dőlő
férfi idővel a férje lesz, a társa, akire mindig is vágyott. Nem szakította meg
a szemkontaktust, miközben visszasétált Hozzá, majd megállva, könnyedén
csókolta meg újra és reménykedett abban, hogy tisztában van azzal, hogy most
adta meg neki a legszebb ajándékot, amit valaha is kaphatott. – Szeretlek
Fernando!
Hangzavar tört ki az
étterembe, mikor megérkeztek és rögtön gratulálni kezdtek nekik, majd
másodperceken belül el is húzták Nandótól, hogy meséljen el mindent töviről
hegyire. Rajta kívül szinte mindenki tudta, hogy mire készül a párja, így az
már meg se lepte, hogy a húga már neki is látott az esküvőjük megtervezésének.
Büszkén mutatta meg a gyűrűjét és a képet is, mely a nappaliról készült,
amelyen gyönyörűen nézett ki a Hozzám
jönnél feleségül Olívia? kérdés, a háttérben a feldíszített karácsonyfával,
mintha csak egy ajándék lenne a sok közül, amelyek már alá voltak rakva.
Valójában pedig az is volt, a legszebb, amit attól a személytől kapott, akibe
szerelmes volt, aki a legfontosabb volt az életében.
Boldogan nézett le a
kezére, amin ott csillogott a gyémántokkal a gyűrű. Még mindig alig tudta
elhinni, hogy valójában megtörtént, hogy tényleg Fernando Torres menyasszonya
volt és nem csak egy gyönyörű álom az egész, amiből keservesen fog majd
felébredni. Aztán újra meghallotta a beszűrődő dallamos szavakat, amelyek
boldogan mesélték el az este történteket, amik biztosították, hogy ez a
valóság, így barna tincsei közé túrva, még utoljára a tükörbe pillantott és
újra hálát adott azért, hogy elrakta a kedvenc hálóingét, amit a focista
szeretett levenni róla. Hiába tudta, hogy a kint lévőnek bármiben tetszett,
mégis örült annak, hogy nem az egyik pizsamájában kell kisétálnia a fürdőből.
Sokkal hamarabb eljöttek, mint azt illett volna, azonban kettesben szerettek
volna lenni, figyelő szemek nélkül. Természetesen a Spanyolországban maradt
rokonokat és barátokat is értesíteni kellett, így amíg ezzel foglalkozott a
csatár, ő megszabadult a szűk ruhától, a profi sminktől és a hajába szúrt
tűktől.
A tusolástól felfrissülve
sétált ki a régi szobájába, ahol az ágyon ülve találta a szőkés hajú spanyolt,
aki még mindig a telefonján beszélt valakivel. Érezte, ahogyan lassan,
tüzetesen végig mustrálja a testét, miközben felé sétál és nem is foglalkozva
azzal, hogy még mindig a füléhez tartja a mobilt, könnyedén ült az ölébe.
Azonnal megérezte combján a gyengéd érintést, látta a tekintetében a fellobbanó
vágyat és már alig várta, hogy bontsa a hívást. Lassan kezdte el kigombolni az
ingjét, türelmesen, pedig legszívesebben sietett volna, hiszen hiányolta a
férfit, a közelségét.
– Rendben anya, első
dolgunk az lesz, hogy hazamegyünk, de most le kell tennem. Olívia puszil
benneteket. Szia! – Halkan kuncogott a gyors elköszönést hallva, míg lágyan
csókolta végig az álla vonalát. – Ebben valahogy sokkal dögösebb vagy.
– Csak azért, mert ezt
könnyebben le tudod venni rólam – jelentette ki, miközben már érezte is,
ahogyan a mély vörös selyem egyre feljebb csúszik a csípőjén. Megborzongott,
ahogyan megérezte fülénél a forró leheletet, majd a puha érintéseket a bőrén,
aminek köszönhetően még közelebb simult a játékoshoz. – Nem akartam még
odaadni, de ha hazamegyünk, megkapod az ajándékod.
– Aha – dünnyögött az
ajkaiba Fernando, majd szenvedélyesen csókolta meg, amitől felnyögött.
Türelmetlenek és követelőzőek voltak a mozdulatai, amivel kibújtatta a fekete
csipkézett hálóingből, majd mohósággal vette birtokba a testét, míg ő minden
irányítást átadott Neki, hiszen tudta, hogy biztonságban van, hogy sose tenne
olyat, amivel bántaná, hogy mindig vigyázni fog rá.
***
Türelmesen várt a
pultnál, hogy minden papírt aláírva, megkapja az autójuk slusszkulcsát, míg
tekintetét végig az ő gyönyörű menyasszonyán nyugtatta. Mosolyogva konstatálta,
hogy ismét az eljegyzési gyűrűjét nézi, aminek köszönhetően újra tudatosult
benne, hogy nem nyúlt mellé, hogy tökéletesen választott. Rettenetesen izgult,
hónapokat készült, titokban még Magyarországra is utazott, hogy először az
édesapja áldását kérje és némi segítséget is, hogy igazán emlékezetessé tegye
az ötödik együtt töltött karácsonyukat, hogy megadja Olíviának a legszebb
ajándékot, amit csak adhat Neki. Ráadásul tisztán emlékezett a tekintetére,
amit a húga esküvőjén látott, hogy Ő is vágyott arra, hogy az oltár elé
állhasson, és már végképp nem értette magát, hogy miért várt idáig, hiszen
mindig is tisztában volt azzal, hogy sose akarja elengedni maga mellől a fiatal
nőt, hogy már nem akar maga mellett mást tudni, mint az ő Olíviáját.
– Itt is lennének a
kulcsok és gratulálok önöknek. Nagyon szépek együtt. – Mosolygott kedvesen rá
az idősödő nő. A sokadik gratulációt fogadta már, amit eleinte nem is értett,
de aztán egy hívás az egyik csapattársától mindent tisztázott. Azóta már ő is
látta a kollázst, amit a barna hajú osztott meg az interneten. Most már az
egész világ láthatta, hogyan kérte meg a kezét, hiszen szerepelt egy kép a
gyertyákból kirakott kérdésről, egy az eljegyzési gyűrűről és egy a vacsoráról
is, amit egy igazán meghitt pillanatukban készítettek róluk. Még most is maga
előtt látta a boldog mosolyt és a csillogó szempárt, emlékezett a percre,
amikor újra beleszeretett.
– Köszönjük. – Nem tudott
haragudni a kedvesére, hiába nem osztotta volna meg a médiával, a rajongókkal a
hírt. Igyekezet megóvni a magánéletüket, ami elég nehéz volt, tekintve, hogy
riporterként dolgozott a szerelme, mégis sikerült úgy élniük javarészt, mint
egy hétköznapi párnak. – Nem azt mondta Senora Torres, hogy csak a barátnőinek
fogja megmutatni a képeket?
– Még nem is vagyok
Senora Torres. – Látta a megbánást a szürkés kék szemekben, mégis sokkal jobban
érdekelte a felháborodása tárgya.
– Ha rajtam múlna, már
holnap feleségül vennélek, de ezért a családunk női tagjai biztos kinyírnának.
Főleg a húgod. – Karolta át a törékeny vállakat, míg elindultak kifelé az
őrzött parkoló irányába. Tulajdonképpen már tényleg nem értette, hogy mire várt
eddig, miért nem cselekedett, hiszen ha bárki megkérdezte volna, hogy kit venne
feleségül, kapásból rávágta volna, hogy egyedül a barátnőjét és egy nap tényleg
ő lesz a felesége.
– Úgyse engedném, hogy
bántsanak, szóval ezzel nem kell törődnünk. – Meglepve nézett Olira, akinek
magabiztosság csillogott a tekintetében. Csábító ajánlat volt, azonban azt
akarta, hogy minden figyelmet megkapjon a mellette sétáló, hogy olyan esküvője
legyen, amire mindig is vágyott, amilyenről mindig is álmodott.
– Tudom kicsim, de
szeretném, ha minden olyan lenne, amilyennek elképzelted. Nem akarom, hogy
később megbánd, amiért elsiettük az egészet. – Állt meg a Porsche
csomagtartójánál, majd feloldva a riasztókat, bepakolta a bőröndjeiket. Minél
előbb indulni akart, hogy a családi ebéd után, a délutánt és az estét is
kettesben töltsék, mivel másnap már edzései lesznek és csak úgy engedték el, és
hagyhatta ki a hétvégi mérkőzést, hogy ha visszajőve, dupla edzéseket vállal.
Pokoli fárasztó és kimerítő napok elébe néz, de elég volt a menyasszonyára pillantania,
hogy tudja, megéri minden egyes túlóra. – Menjünk, anyáék már várnak.
– Először haza megyünk. –
Felvonta a szemöldökét az utasítást hallva, miközben könnyedén puszilta arcon a
nő, majd elsétált mellőle. Értetlenül állt az egész előtt, fogalma sem volt,
hogy mit kaphat, ami ennyire fontos, hogy nem várhatnak vele délutánig.
Lecsukva a csomagtartót,
előre sétált az első ajtóhoz, majd beszállva, csendesen pillantott a mellette
ülő nőre. Egy különös, apró mosolyt látott meg a szája sarkában, amit korábban
még sose vett észre, mintha történt volna valami, valami igazán jó, amiről ő
még nem tudott. Hiába próbálta kitalálni, hogy vajon mi lehet az, hogy
egyáltalán köze van-e az ajándékához vagy hozzá, ezen már akkor is elmerengett,
amikor másnap reggel újra elmondta, hogy most megkapja, ami fura volt, hiszen
ünnepeltek decemberben is, de januárban ajándékoztak egymásnak és a családnak
is. Fontosnak kell lennie, ezt olvasta ki a tekintetéből, különben nem is lett
volna ilyen határozott, mégsem volt semmi ötlete sem, hogy mi lehet az.
Ráadásul már hetekkel ezelőtt megbeszélték, hogy a hazaköltözés miatt csak
kisebb ajándékokkal lepik meg a másikat, mivel nem volt sok idejük ajándékok
után kutatni, ami pedig hirtelenjében eszébe jutott, ugyan szinte semmibe sem
került volna, de nem volt pici, neki ez lett volna a legszebb ajándék, amit
csak kaphatott volna. Ennek ellenére hamar elvetette ezen gondolatát, mert
semmi változást nem vett észre Olívián, ami árulkodó lett volna, amire
felfigyelt volna. Talán csak ő szeretné olyan nagyon már, hogy apa legyen…
Lerakva az előszobában a
bőröndjeiket, a kedvese után sétált a nappaliba, aki mosolyogva várt rá. Már
végképp nem értett semmit, a tudatlanság pedig egyre jobban zavarta,
frusztrálta, mintha valami nagyon fontosról nem tudna, amihez neki is köze van.
– A fán van.
– A fán? – Kérdezett
vissza azonnal, amire csak egy bólintást kapott válaszul. Szkeptikusan nézett a
feldíszített fenyőre, és így is indult meg felé. Fogalma sem volt, hogyan
lehetne az ajándéka a fán, hacsak nem Olívia szó szerint értette a kicsi
jelzőt.
Sóhajtva pillantott végig
a terebélyes fenyőn és csak az jutott eszébe, hogy mennyit küszködött vele,
amíg a vásárlás után berakta a kocsiba, majd itthon a felállításával, mégis
minden megszenvedett percet megért az a gyermeki öröm, amit a finom vonású
arcon és szürkés íriszekben látott. A feldíszítés elején nem is segített, csak
a kanapén eldőlve figyelte a szerelmét, aki teljesen elmerült a karácsonyi
dallamokban és díszekben. Gyönyörű volt és nem is tudott sokáig egy helyben
maradni, mögé sétálva, szorosan húzta magához és mindent megtett annak
érdekében, hogy felcsábítsa a hálójukba. Végül sikerrel járt, később pedig
együtt fejezték be a gömbök és más díszek felaggatását és még mindig tisztán
emlékezett a boldog arcra, a vidám kacagásra és csak remélni tudta, hogy hosszú
évekig ilyen karácsonyban lesz még része.
Mindenhol mély bordó és
fehér gömböket, füzéreket látott a fehér égő sorral, melyet még az indulás
előtt kihúzott a konnektorból. Semmi olyat nem vett észre, aminek nem kellett
volna ott lennie, amit nem ők akasztottak volna fel, így tanácstalanul indult
meg balra, hogy körbe járja a fát. Már majdnem visszaért, amikor szemet szúrt
neki, két oda nem illő dísz. Közelebb lépve a mézeskalács díszekhez, először az
ajándék dobozt formáló süteményt nézte meg jobban. Fehér színnel volt díszítve,
ahogyan a rajta lévő, minden bizonnyal magyar szavak is, amelyekből semmit sem
értett, így a csengőt formálóra vitte tekintetét, melyen már spanyolul olvasta
el valószínűleg ugyanazt a mondatot, amitől megdermedt és percekre
megfeledkezett mindenről.
Boldog
Karácsonyt Apuci!
Semmi olyan nem volt
benne, amit ne értett volna meg, ennek ellenére nem tudta elhinni, hogy tényleg
igaz az, amit már vagy ötvenszer elolvasott. Régóta vágyott már arra, hogy apa
legyen, hogy hazaérve boldogan vegye a karjaiba a kisbabájukat és egész este le
se tegye, mégsem hozta szóba, maga sem tudta, hogy miért. Oldalra dőlve, kérdőn
pillantott a fiatal nőre megerősítésért, azonban csak azt a mosolyt kapta, amit
még a reptéren látott, aminek most már kezdte megérteni a jelentését.
Visszaegyenesedve, újra a díszt kezdte el figyelni, míg próbálta felfogva a
szavakat, a tényt, hogy valóban igaz az, amit ráírtak. Fogalma sem volt, hogyan
lehetséges ez, hiszen reggelente látta, ahogyan beveszi a fogamzásgátlót,
viszont így már értette, hogy miért látta sokkal szebbnek az utóbbi időben.
Állapotos volt az első babájukkal.
Magához térve, már indult
volna Hozzá, de ahogy oldalra fordult, előtte állt a magyar riporter nő. Hosszú
másodpercekre elmerült a tekintetében, a vonásaiban, amit már évek óta minden
nap megtesz, amiket még mindig imádott és nem unt meg. Némán vonta magához és
csókolta meg a kívánatos ajkakat, ismét megízlelve azt a különös ízt, varázst,
amiről már tudta, hogy micsoda, mi idézte elő. Mérhetetlenül boldog volt,
álmában sem gondolta, hogy attól a nőtől fogja megkapni a legszebb ajándékot,
amit egy férfi valaha is kaphat, aki a szívét és a testét már neki adta.
– Köszönöm! – Súgta
halkan, míg érezte arcán a puha ujjak érintését, melyek gyengéden törölték le a
könnyeit, amik neki fel sem tűntek. Hálásan pillantott Olíviára, aki tényleg az
életét jelentette, aki mellette maradt és segítette a problémás hónapokban is,
melyet lassan maguk mögött tudhattak. Mindezen felül most valami olyannal
ajándékozta meg, amire a szíve mélyén mindig is vágyott, ami miatt mostantól
még jobban fog vigyázni Rá, Rájuk és a szerelmükre, mert eddig sem akarta
elveszíteni, de most már még több oka volt arra, hogy mindent megtegyen azért,
hogy örökre maga mellett tudja. Hiszen Ő volt a legszebb ajándék, amit csak
kaphatott az élettől, aki megajándékozta a legszebb ajándékkal és karácsonnyal.
– Szeretlek, kicsim.
– Boldog karácsonyt
Nando!
Írta: Catalina Sánchez Juliet Krausnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése