Sietve igyekeztem bezárni a
lakásom bejáratának ajtaját, hiszen a lift már megérkezett az emeletre, és a
velem szemben lakó pasi tartotta nekem az ajtót. Egy kézzel azonban nem volt olyan
könnyű a kulcsot bedugni a zárba és ráfordítani. Végül hosszú perceknek tűnő
bénázás után sikerült lerobognom a lépcsőn, és belépni a felvonóba.
– Köszönöm – pislogtam a
szomszédomra hálásan és egyben bocsánatkérőn is, amiért megvárattam. Közben a
telefonom még mindig a fülemre szorítottam, és anyukám hosszúra nyújtott
kifakadását hallgattam amiatt, hogy idén – önhibámon kívül – nem utazom haza az
ünnepekre.
– Sajnálom, anya – mondtam neki
ezredszerre is. A héten már harmadszor beszéltünk erről, és eddig mindig
ugyanoda jutottunk: megsértődött a hívás végén. Tudtam, hogy bármivel is
próbálkozom, akárhányszor kérek elnézést, mindig ez lesz. – Megpróbáltam
elintézni, hogy szabadnapot kapjak, de nem tudtam… – magyaráztam, ő azonban
félbeszakított, és ismét engem kezdett hibáztatni. Hogy nem próbálkoztam
eléggé, meg biztos nem voltam elég határozott. És most következik majd az önsajnáltatás – gondoltam magamban, oda
sem figyelve arra, mit mond. Kívülről fújtam már a forgatókönyvet.
– Anya, akár hiszed, akár nem,
nekem is elég rosszul esik a tudat, hogy egyedül töltöm a szentestét! – emeltem
fel picit a hangom. Kezdett felmenni bennem a pumpa, mert legalább tíz perce
hallgattam a hisztijét. Ennyi ideje próbáltam megértetni vele, hogy nekem
márpedig december 25-én és 27-én is dolgoznom kell, egyetlen napra pedig
teljesen felesleges hazautaznom. Hosszabb ideig tartana az út oda- és
visszafelé, mint amennyit együtt tudnánk tölteni.
A mellettem álló csatár egy pillanatra
rám emelte a tekintetét, eszembe juttatva, hogy nem vagyok egyedül, nem kellene
kiabálnom. Ezzel egy időben a lift megállt a földszinten, ő kitárta az ajtaját,
és udvariasan előre engedett. Szalai Ádám volt, a magyar válogatott játékosa.
Ahhoz képest, hogy csak nemrég költözött ide, elég sokat tudtam róla, ugyanis
gyakran találkoztunk a liftben reggel és este, illetve néhányszor bekopogott
már hozzám, hogy kérjen egy kis cukrot vagy bármit, amit éppen nem talált a
saját konyhájában. Ha nem sietett, ilyen alkalmakkor akár egy órát is képesek
voltunk beszélgetni. Rendes volt, kedveltem őt, de a családi drámámat azért nem
akartam az orrára kötni.
– Most le kell tennem – mondtam a
telefonba, miután kiléptem a hóval borított utcára. Ádám azóta már messze járt,
csak egy intéssel köszönt nekem, aztán el is sietett. Nekem is dolgom volt,
amit minél hamarabb el kellett volna intéznem, plusz be is akartam vásárolni
ezt-azt, ha már arra kényszerültem, hogy a kis lakásomban, egyedül töltsem az
ünnepet.
Anya jó szokásához híven megsértődött,
nem is köszönt, és azt sem várta meg, hogy én köszönjek. Egyszerűen csak
lecsapta a telefont, ezzel garantálva számomra az egész napos rosszkedvet.
Este szatyrokkal megpakolva,
fáradtan tértem haza. Fekete szövetkabátomon hópelyhek csillogtak, és rövid,
barna tincseim közé is tapadt jó néhány. Kesztyű hiányában az ujjaim hegye
jóformán már lila volt, annyira fáztam. Szerettem volna minél hamarabb felérni
a fűtött lakásomba, ám észrevettem, hogy Ádám pont akkor parkolta le a kocsiját
a ház előtt, amikor én beütöttem a biztonsági kódot. Egyértelmű volt, hogy
megvárom őt azok után, hogy reggel ő is így tett.
– Hogy vagy? – kérdezte a liftben
felfelé menet. Tudtam, hogy mire kíváncsi, de tényleg nem akartam őt a
problémáimmal traktálni. Még akkor sem, ha mondhatni barátok voltunk, úgyhogy
csak azt vallottam be neki, hogy fáradt vagyok. Ő pedig nem faggatózott tovább,
amiért nagyon hálás voltam. Egyébként sem volt kedvem felidézni a reggeli
telefonbeszélgetést, hogy ismét lehangoljon. Karácsonyi hangulatot akartam
teremteni magam köré, és már azt is tudtam, hogy ezt hogyan fogom megoldani:
mézeskalácssütés közben riszálok majd az örök klasszikus Mariah Carey dalra.
Amikor felértünk az emeletre,
kellemes ünnepeket kívántam neki. Másnap 24. volt, régebben említette, hogy a
családjához utazik karácsonykor, így gondoltam, nem találkozunk már. Nos,
rosszul hittem. Következő nap délután ugyanis csengettek, és az ajtómban nem
más állt, mint Szalai Ádám. Fekete ingben, kezében egy üveg borral és két
borospohárral.
– Bejöhetek? – kérdezte nevetve,
miután hosszú másodpercek teltek el azzal, hogy csak bámultam rá csodálkozva. Azt
hiszem, még a szám is nyitva maradt, annyira meglepődtem, de nem tehettem róla.
Nem értettem, mit keres itt, miért nincs a családjával.
– Persze, gyere. – Zavaromban
elpirultam, éreztem, hogy felforrósodik az arcom, de reméltem, ő nem vette ezt észre.
– Hallottam, amikor tegnap azt
mondtad a telefonba, hogy rosszul esik, hogy egyedül kell töltened a karácsonyt
– magyarázta, miközben az előszobában lerúgta a cipőjét. – Nos, úgy alakult,
hogy csak holnap tudok elutazni a családomhoz, így arra gondoltam, talán együtt
tölthetnénk az estét. Így sem te, sem én nem lennénk egyedül szenteste. Mit
szólsz?
Hirtelen azt sem tudtam, mit
feleljek, annyira jól esett, hogy gondolt rám. Ha egy hónappal ezelőtt valaki
azt mondta volna, hogy hamarosan egy válogatott focista költözik a
szomszédomba, akivel ilyen rövid idő alatt sikerül egy hullámhosszra jutnunk,
nem hittem volna neki. Hát még ha azt állította volna, hogy december 24-én ezzel
a játékossal fogok karácsonyozni, egyenesen ki is nevetem az illetőt.
Erre tessék, a csatár ott állt az
előszobám világos járólapján, én meg kissé elérzékenyülve pislogtam fel rá, és
egy köszönömöt is alig tudtam kipréselni magamból. Aztán eszembe jutott, hogy
amíg ő tökéletesen néz ki, én pizsiben vagyok. Nem vártam látogatót, szóval azt
terveztem, nem fáradozom ma azzal, hogy lecseréljem a kopott pólót és kényelmes
pamutnadrágot.
– Nyugodtan menj be a nappaliba,
én is jövök nemsokára, csak gyorsan magamra kapok valamit – mondtam Ádámnak,
majd eltűntem a hálószobám ajtaja mögött. Jól akartam kinézni, de azért
túlzásokba nem szerettem volna esni, így egy kényelmes leggingset és jó meleg,
hosszított felsőt vettem fel. Feldobtam egy kis szempillaspirált, aztán a
focista után mentem a nappaliba.
– Csinos vagy – jegyezte meg,
amikor beléptem. – Bár nekem a pizsamád is bejött – tette hozzá vigyorogva.
– Nem számítottam vendégre –
vallottam be. Még szerencse, hogy volt mivel megkínálnom őt, hiszen a
mézeskalácsgyártásról és a rántott halról azért nem voltam hajlandó lemondani,
bármennyire is el voltam kenődve, amiért – azt gondoltam – egyedül fogok
karácsonyozni.
– De ugye nem zavarok? – kérdezte
egy csöppnyi aggodalommal a hangjában. Nemet intettem, és vele is megosztottam,
amire az ajtóban gondoltam, és amit csak mostanra voltam képes szavakba önteni.
Hogy mennyire jól esik, hogy gondolt rám, és átjött. – Senkinek nem szabad egyedül
lennie karácsonykor – rántotta meg a vállát finoman, mintha semmiség lenne,
amit tett. Talán nem is sejtette, hogy nekem – vagy bárki másnak – mennyit
jelent az ilyesmi.
– Azt hittem, a pálinkát szereted
– böktem a borosüvegre, ami a dohányzóasztalon pihent előttünk. Úgy éreztem, el
kell sütnöm valami viccet, mielőtt megint könnyek szöknének a szemembe.
– Te is láttad azt a videót? –
nevetett.
– Szerintem nincs olyan ember,
aki ne látta volna. Meg a kommentedet, hogy nem emlékszel rá – csatlakoztam én
is a nevetéshez. Határozottan jól kezdődött ez az este, és gyanítottam, ennél
csak jobb lesz. – Hozok bontót – mondtam, miután kiszórakoztam magam az
ominózus, EB-re jutás után készült, budapesti kocsmában elhangzott beszédén.
A konyhából egy adag, tányérra
halmozott mézeskalácsot is magammal vittem a nappaliba, és amíg Ádám a
dugóhúzóval meg a palackkal volt elfoglalva, a karácsonyi hangulat megalapozásának
kedvéért meggyújtottam egy-két csillagszórót a fenyőfámon. Már gyerekkoromban
is imádtam őket nézni, és most sem volt ez másképp. Addig álltam a
felcicomázott fa előtt, míg az utolsó fények ki nem hunytak, és meg nem csapta
az orromat a füstszag.
– Vegyél – nyújtottam a csatár
felé a süteményes tányért, miután töltött nekünk a borból. – A díszítés nem
igazán sikerült, némelyik elég nyomi lett, de azt hiszem, az íze miatt
vállalható.
– Nekem tetszik ez a karácsonyfa
– vett el egy piros és sárga pöttyökkel díszített mézeskalácsot. – És nagyon
finom – tette hozzá, miután beleharapott.
– Köszönöm – mosolyodtam el, majd
koccintásra emeltem a poharam, utána pedig belekortyoltam az italomba. Édes
vörösbor volt, és ahhoz képest, hogy annyira nem rajongtam a borokért – főleg a
vörösekért –, ezt kifejezetten finomnak találtam.
Eleinte csak általános dolgokról
beszélgettünk, szóba került például, hogy melyikünk családja hogyan tölti a
karácsonyt. Mi a hagyományos, családi vacsorás, rokonlátogatós ünnepeket
részesítettük előnyben; ők minden éven elutaztak valahová közösen és kedvenc
téli sportjaiknak – például a snowboardozásnak – hódoltak. A csatárnak sok
kérdése volt hozzám, akadt azonban pár dolog, amire csak azután mert
rákérdezni, hogy elkezdett fogyni a bor. Ilyen téma volt a reggeli veszekedésem
is anyával.
Ádám kérésére – kissé még mindig
hezitálva ugyan, de – elkezdtem elmesélni, hogy a családom felháborodását
főként az okozta, hogy az eddigi huszonöt évem során nem sűrűn hallották tőlem
azt a szót, hogy nem. Mindig én voltam otthon a jókislány, az örök engedelmes.
Mindezt azért, mert gyűlöltem a vitákat, azt is utáltam, ha a szüleim egymással
veszekedtek, de azt még jobban, amikor velem. Minden nekem intézett bántó vagy
rosszalló szó egy kisebb pofonnal ért fel, így hát igyekeztem minél inkább
elkerülni a konfliktusokat. Mindent úgy csináltam, ahogy ők szerették volna: mindig
időben hazaértem, a jegyeim mindig jók voltak, és így a családdal való
kapcsolatom is többé-kevésbé rendben volt.
– Én voltam az a gyerek, akivel a
többieknek példálóztak mindig. Tudod… Bezzeg
az Aranyosiék lánya, Lilla – utánoztam egy idősebb ember hangját, mire ő
elnevette magát.
– Gondolom, mondanom sem kell,
hogy én az a gyerek voltam, akinek mindig felhozták példaként az okosabbakat –
jegyezte meg még mindig kacarászva. Valószínűleg már a bortól volt ennyire
jókedve, mivel én is éreztem a hatását, a sztorizgatás közepette egyre többször
sikerült érdekes szókapcsolatokat alkotnom, amivel nagyon jól szórakoztattam őt
is, illetve saját magamat is.
Ádám késő estig nálam maradt. Az ital,
amit hozott, az utolsó cseppig elfogyott, és bár sejtettem, hogy ennek holnap
fejfájás lesz a vége, nem tudott érdekelni. Jól éreztem magam, az idő csak úgy
repült a csatár társaságában, és ennél kellemesebb szentestét kívánni sem
kívánhattam volna.
– Jó kis este volt. Tarthatnánk máskor
is ilyet – ajánlotta Ádám a búcsúzásnál. Talán neki is hasonló gondolatok
jártak a fejében, mint nekem.
– Szeretnéd? – kérdeztem egy, a
szám sarkában játszó, lágy mosoly kíséretében.
– Te nem? – kérdezett vissza.
Mintha ijedtséget láttam volna átsuhanni a tekintetén egy pillanatra amiatt,
hogy visszautasítom. De eszem ágában sem volt így tenni.
– De, jó lenne – mosolyodtam el
ismét. – Legközelebb ehetnél is abból, amit főztem. Esküszöm, nem mérgező!
– Hm, közös vacsora? Lehet, hogy
szavadon foglak – kacsintott rám már fél lábbal a folyosón állva. Ebben
maradtunk, és én boldog voltam meg izgatott, hogy ezentúl nem csak a liftben és
a bejárati ajtóm két oldalán fogunk találkozni.
Írta: Livi Nikinek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése