Ahogy kirontottam a hatalmas chambéry-i ház erkélyére, egyből a
kistáskámban kezdtem kutatni. Remegő kézzel húztam elő belőle az életem
megmentésére szolgáló cigarettásdobozt. Próbáltam meggyújtani az öngyújtót, de
minden szitkozódásom ellenére az ujjam folyamatosan lecsúszott róla.
– Átkozott vacak – morogtam magam elé, egész testemben rázkódva az
idegességtől, a megalázottságtól és a visszatartott sírástól.
– Tedd azt le, Mira – hallottam meg a szívemnek oly fontos hangot a
hátam mögül. Továbbra is kétségbeesetten próbáltam meggyújtani a számból lógó
cigit. Gyűlöletes szokás volt ez, ritkán is vetemedtem rá, de ez most olyan
helyzet volt, amit aligha bírtam volna ki nélküle.
Megfontolt léptekkel sétált elém, és egy laza mozdulattal kapta ki a
kezemből a cigit és gyújtót. Riadtan és vádlón pillantottam fel a focista
arcába, aki elnézően fürkészett, mindent látó, szürkéskék szemeivel.
– Add azt vissza, Olly, szükségem van rá – kértem, továbbra is remegve,
de ebben most már a decemberi hideg is közrejátszott. Egy vékony, földig érő,
pánt nélküli kisestélyit viseltem csupán, így pillanatok alatt megéreztem a
csontig hatoló hideget.
– Nincsen – jelentette ki, miközben kibújt a zakójából, és a vállamra
terítette azt.
– Hát már hogy a pokolba ne lenne rá szükségem? Nagyapa épp most alázott
szénné az egész család előtt. – A hangom folyamatosan meg-megingott, és
hatalmas gombóccal a torkomban, némán sírni kezdtem. Eddig tudtam tartani
magamat, kisgyerek módjára bújtam a velem szemben álló mellkasához, miközben
készségesen hagytam, hogy vörös hajamat simogassa, akárcsak gyerekkoromban.
Olivier Giroud volt az, az unokabátyám. A kedvenc unokabátyám. Nagyapa
áldásos munkásságának köszönhetően az összes gyereke és unokája köteles volt
részt venni a családi karácsonyon. Meg nagyapa születésnapján. Meg a húsvéton.
És a felszabadulás napján. Ha valaki esetleg mégsem tudott eljönni,
gyakorlatilag élete hátralevő részében viselhette a skarlát betűt, és nagyapa
látványosan keresztülnézett rajta.
– Tudod, hogy nem gondolta komolyan – szólt Olly, óvatosan magához
húzva. Szavait hallván akarva-akaratlanul is felnevettem. Ahogyan mindenki, úgy
ő is tudta, hogy gyakorlatilag piedesztálra emeltem a nagyapánkat, jobban
szerettem, mint bárki mást a családból, és rajongva ittam minden szavát. De…
valahogy nagyapa soha nem viszonozta ezt a rajongást, ez pedig mérhetetlenül
fájt.
Mint milliomos francia arisztokrata, neki arra volt szüksége, hogy minél
többen továbbörökítsék a nevét, és ezt én, mint lány, ráadásul apámék egyetlen
gyermeke, nem tehettem meg. Úgyhogy kollektíven haragudott az egész szűk
családomra. Az sem zavarta túlzottan, hogy nagyjából hat olyan fiú unokája
volt, aki továbbviheti a Giroud nevet, egyszerűen csak még többet akart.
Nagyapám meglehetősen kapzsi ember volt, és enyhén irányításmániás. De
mindettől függetlenül, és figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy ő nem szeret
engem, én töretlenül rajongtam érte, és minden egyes családi összejövetelkor
hagytam, hogy újra meg újra összetörje a szívemet. És köztudott tény, hogy
mindig az fáj a legjobban, ha azok bántanak, akiket a legjobban szeretünk.
Tulajdonképpen ez, hogy Ollyval itt álltunk az óriási kúria meseszép
erkélyén egy megszokott pillanat volt. Minden ünnepségen eljött az a pont,
amikor a széthullott méltóságom utolsó darabjait összekaparva kiiszkoltam az erkélyre,
hogy rágyújtsak egy szál cigarettára, amire csak ilyenkor lett volna szükségem.
Aztán az unokabátyám mindig utánam sunnyogott, hogy kidobja a francba azt a
mérget, és vigasztalásképpen elhurcoljon valahova.
Szerettem Ollyt, és a köztünk lévő tíz év korkülönbség ellenére remekül
kijöttünk. Bár soha nem volt bátyám, így ezt nem jelenthettem ki biztosan, de
olyan volt ő nekem, mint egy idősebb fiútestvér. Megvigasztalt, ha kellett,
elszöktetett, ha éppen arra volt szükségem, nagytestvér módjára piszkált, és
vigyázott rám, akkor is, mikor ez a legkevésbé sem hiányzott. Néha idegesítően
sokat aggódott, mégis ha volt bárki a családban, akit jobban, vagy legalábbis
közel annyira szerettem, mint nagyapát, hát az az unokabátyám volt.
– Te is tudod, hogy nagyapa minden szavát komolyan gondolta – motyogtam
a mellkasába nagyot sóhajtva.
– Mit gondolsz, megszökjünk valahova? – kérdezte a focista, mikor
elhúzódtam tőle. Arcán széles, csibészes vigyor ült, szürkéskék szemei pedig
kölyökmód csillogtak.
– Naná, te sztárcsatár – mosolyodtam el.
– Kilopom a kabátjaink, és már mehetünk is. – Egy kacsintás kíséretében,
vigyorogva belibbent a duplaszárnyú erkélyajtón, én pedig megfordulva a
hatalmas, karácsonyi fénybe borított, havas kertet kezdtem szemlélni. Imádtam a
kúria minden négyzetcentiméterét, kiváltképp télen. Annyi, de annyi emlék
kötött ide, amit szavakba se tudtam önteni. Gyerekkorunkban az unokatesóimmal
rengeteget játszottunk itt, nyaranta labdáztunk, fogócskáztunk, vagy a medence
körül sertepertéltünk, télen pedig vérre menő hógolyócsatákat vívtunk. És én
már akkor is rajongva figyeltem a különféle színekben villogó, varázslatos
égősorokat, amiket a személyzet a sövényre és a fákra aggatott.
– Hé, jut eszembe! Mi van Mathieu-vel? – kérdeztem vigyorogva, félig
unokabátyám felé fordulva, aki csak némileg elborzadva megforgatta a szemét. –
Most mi van? Tudsz róla, hogy már közös nevetek is van? Girouchy… Annyira cuki!
Olyan kis romantikus – lelkendeztem boldogan. Tudtam, hogy ha ezzel szekálom, a
világból ki tudom kergetni. Matheiu-vel jó barátok voltak, de semmi többek,
ahogyan azt Olly állította, és én hajlottam is hinni neki, de akadtak olyan
elvakult szurkolók – vagy rajongók? – akik szentül hittek abban, hogy
Girouchynak nem csak hogy van létjogosultsága a világban, de iránymutatóul
szolgálhat mindenki számára, hogy ilyen egy igazi, tökéletes párkapcsolat. Nos,
ismervén Olly feleségét némileg nevetségesnek tartottam a pletykákat, de ez
soha nem gátolt meg abban, hogy az unokabátyám vérét szívjam.
– Mira, ha nem hagyod abba most rögtön, esküszöm, itt hagylak –
jelentette kis szigorúan, de a szája sarkában már mosoly bujkált, és kettő
egész másodperccel később el is nevette magát.
– Jó rendben, legyen egyszer neked karácsony – vigyorogtam rá. Olly
fontos volt nekem, és mindig pillanatok alatt elfeledtette velem a nagyapa
által okozott sebeket. Most sem volt ez másképp, mire hangos nevetések között
elindultunk, szinte már el is felejtettem azokat az undok dolgokat, amiket a
nagyapám a fejemhez vágott. Még azt is, hogy sekélyesnek nevezett, és hogy elmondta,
képtelen vagyok méltósággal viselni a nevemet.
– A szokásos helyre? – kérdezte unokabátyám, mire csak elvarázsoltan, a
felidézett emlékektől némileg elkenődve motyogtam valami „igen, persze”-szerűt.
– Hé, Mimi! Tudom nehéz, de próbáld elfelejteni, amit nagyapa mondott –
pillantott rám, mialatt kihajtottunk a kocsijával a családi birtokról. –
Próbáld élvezni csodálatos, lenyűgöző társaságom – vigyorodgta el magát.
– Ezzel a szöveggel vetted le a lábáról Mathieu… mármint Jennyt is? –
fordultam felé, hirtelen jött jókedvvel. Ha Ollyt piszkálhattam, attól mindig
jobb lett a kedvem és ezt ő is tudta. Máskülönben nem adott volna ennyire magas
labdát.
– Az eddigi borzalmas hangulatodra való tekintettel, most gálánsan úgy
teszek, mintha ezt nem hallottam volna – mosolyodott el, de nem bírtam ki, hogy
ne válaszoljak erre is valami rémesen frappánsat.
– Mit nem mondasz! Legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy
szerepel a szótáradban az a szó, hogy gáláns – vigyorodtam el, enyhén felvont
szemöldökkel.
– Soha nem gondoltam volna, hogy én szerepelek a legvadabb álmaidban –
nevetett fel pimaszul, és el kellett könyvelnem, hogy ezt a csatát ő nyerte,
úgyhogy kénytelen voltam egy legyintéssel annyiban hagyni a dolgot.
– Majom vagy, Giroud – közöltem vele a nyilvánvalót, mire ismét
felnevetett.
– Mondá a másik Giroud.
– Hagyjál már. Majom. Vagy kajálhatsz egyedül – fenyegettem meg, mire
egyből megrendszabályozta magát, és minden erejével azon próbálkozott, hogy a
komolyság álarcát erőltesse magára. Igen kevés sikerrel.
Egészen addig, míg oda nem értünk a Chambéry határától néhány
kilométerre lévő, útszéli kis bisztróhoz, én árgus szemekkel figyeltem az
unokabátyám, aki feltűnően igyekezett kizárólag a vezetésre koncentrálni, és
nem elnevetni magát. A helyet az útról keresztelté el, így D47 lett. Korábban
próbálkoztak ugyan azzal, hogy tisztességes nevet adjanak neki, de a köztudatba
már így ivódott be, így értelmetlen lett volna a váltás.
A duplaszárnyú ajtón belépve megcsapott az olajban sült krumpli illata
és a rádióból halkan szóló countryzene. Imádtam ezt a helyet, minden szegletét,
kezdve a színes mozaikkövekből kirakott padlóval, a fém asztalokra terített
piros-fehér kockás terítőkön át, a jellegzetes piros műbőr fotelekig.
Hangulatos volt, és senki soha nem kérdezte, mit keresünk itt karácsonyeste,
tetőtől talpig puccba vágva.
Nevetve ültem le a szokásos asztalunkhoz az étterem sarkában, az ablak
mellé. A fazettás üvegen át szemléltem a kinti havas tájat, és ismét meg
kellett állapítanom, hogy imádom Franciaországot. Egészen addig morfondíroztam
ezen, míg Olly meg nem érkezett a rendelt óriás hamburgereinkkel, sült
krumplinkkal és az üdítőinkkel.
– Hát, akkor boldog karácsonyt, Mira! – mosolyodott el, ahogy
koccintásra emelte a kólás papírpoharat, én pedig vigyorogva ütöttem az én
italom az övének.
– Boldogabbat – mosolyodtam el halványan, ahogy belekortyoltam a
pohárba, és csak ekkor tűnt fel, hogy a countryt felváltotta valami ezerszer
játszott karácsonyi album. Az, aminek már kívülről tudtam a dalait, mert az elmúlt
négy év karácsonyait Ollyval kivétel nélkül itt töltöttük, ugyanebben a kis
bisztróban, ugyanezzel a menüvel, és ugyanezekkel a zenékkel. Így azt is
pontosan tudtam, hogy a most felcsendülő Santa
Baby után még egészen
pontosan tizenhárom karácsonyi szám következik majd, hogy aztán újrainduljon az
egész lemez.
Hálás voltam Ollynak, amiért mindig megszöktetett, és végigülte velem
itt az ünnepeket, mikor nem lett volna kötelező. De bár eleinte kételkedtem,
mostanra már tudtam azt, hogy akárcsak én, úgy ő is sokkal többre értékeli a
karácsonyt itt velem, kettesben, mint nagyapánál otthon, a sohasem látott sznob
rokonok között. Szóval, ha azt vesszük, boldog karácsonyom volt, minden évben.
Minden évben, amióta Olly először szöktetett meg a Giroud-birtokról. És azt
hiszem, ennél boldogabbat nem is kívánhattam volna.
Írta: Dora G. Noemi Solernek
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése