Első karácsony - Juliet Kraus

Alexis Sanchez lakását most először igazi fenyő illat lepi el, ez az egyik dolog, ami még a mindig vidám focista ajkaira is mosolyt csal. A másik kettő a barátnője, Delilah és a hat hónapos fia, Noel.

Még mindig nehezen hiszi el, hogy egy olyan nőt fogott ki, mint Lilah. Ennyire gyönyörű, okos, kedves és nyitott személyiséget magán kívül nem igazán ismer. A megismerkedésük nem volt mesébe illő, de hétköznapinak se mondhatni.

Mindig is utálta a kocsmákat, de a csapattársai és egyben legjobb barátai elrángatták. Hangosan sóhajtozott, mikor meglátta a kívülről már inkább egy rommá hasonlító épületet, de a srácok hangosan kiabáltak annak láttán. Belépve halkan szólt a zene, annyira, hogy csak az vehette volna észre, aki nagyon odafigyel. Cigaretta füst kúszott a levegőben és különféle beszélgetések zaja hallatszódott minden felől. A bárpult fekete és fehér színben pompázott, ugyanúgy mint a hozzátartozó székek és boxok. Egy sarokban foglaltak helyet, várták, hogy felvegyék a rendelésüket. Mindenki az itallapot pasztázta, csak a chilei szúrta ki a pultnál ülő szőke lányt. A haja felül szőke volt, alul pedig barna csíkokkal volt tarkítva. A szemei smaragdzölden csillogtak, a bőre hasonlított egy porcelán babáéhoz. Érdeklődő tekintettel nézett az irányába, hogy lát – e valakit a közelébe. Azonban csak egy barna hajú és bőrű lányt látott, aki vadul gesztikulálva magyarázott neki. Megmosolyogtatta a látvány és picit el is bambult, mert a társai kérdő tekintetével találta szemben magát.

– Mit kérsz? – tette fel a kérdést Wilshere.

– Ásványvizet – jót nevettek rajta a társai, de nem tőrödött velük, mert lekötötte figyelmét az a lány. Első látásra nem volt benne semmi különleges, egy hétköznapi, egyszerű lány lehetett. De a fiú mégis látott benne valamit, ami megfogta.

A barátaival nevetett valamin, mikor hirtelen elhalt a beszélgetés és mindenki a bár felé kapta a fejét.

– Nem igaz Lilah, már megint itt tartunk. Akárhányszor szóba hozom Őt, de annyiszor leszólod. Elegem van! – kapja magához a kabátját a barna csaj, és sietősen kiviharzik a helyről. Lilah döbbenten ül a helyén, és próbálja feldolgozni az előbb hallottakat. Mikor eljutottak a tudatáig, akkor az arcán a könnyek folyni kezdenek, s egy mozdulattal se próbálkozik letörölni azokat. Látszólag kizárta a külvilágot, nem törődött vele, hogy mit gondolnak róla, csak próbálta feldolgozni az előbb hallotakat. Alexis felhajtotta határozottan a vizét és a lány felé vette az irányt. A csapattagok különféle megjegyzésekkel tarkították sétáját, de ő nem tőrödött velük, csak a nő érdekelte.

– Szia! Ahogy látom segítségre van szükséged – magában szitkozódott, hogy nem talált ki jobb szöveget, de úgy látszott, hogy a lánynak elég volt.

– Szia. Hát úgy tűnik – mosolya szomorú, de a fiú szíve mégis hatalmasat dobban.

– Miben tudunk segíteni? Tudom, teljesen idegen vagyok, de ta.. – nem tudta befejezni mondatát, mert a lány mesélni kezdett. Kiderült, hogy az a barna loboncú lány a legjobb barátnője volt, és most szakítottak a barátjával, aki egy macsó típus volt: minden héten más lány, pia, drogok, haverok. Clarie, a barátnője nem hitt neki és bedőlt a piti kis játékának. Hatalmas csalódás lett a vége, és Delilah, – teljes nevén Delilah Jones -, megmondta előre, s ebből alakult ki a mostani vita.

– Teljesen igazad van – vágta rá a srác, annak ellenére is, hogy imponálni akart Neki, mivel ténylegesen igaza volt.

– Köszi, de most azt hiszem nincs hol aludnom – nevet fel saját nyomorúságán. Sanchez gondolatai verekednek egymással, annyira próbálja megtalálni a megfelelő megoldást.

– Gyere hozzám – a száján a szavak hirtelen futottak ki, s szemben ülő személyt is annyira meglepték, mint őt.

– Köszi, de alig – itt jelképesen az órájára nézett – egy órája ismerlek.

– Nem vagyok szatír, ha erre célzol – elérte a poén a célját, mert a nő aprót kuncogott.

– Nem erre gondoltam, de azért mégse vagyok tapló. Nem zavarok be nálad és a barátnődnél.

– Ha lenne is – sóhajtott a győztesek vigyorával a chilei, mert tudta, hogy nyert ügye van.

– Ha nálad nem zavarok, akkor elfogadom a meghívást. Köszönöm szépen – hálálkodott előre.

– Elköszönök azoktól a tagoktól, akiket a barátaimnak hívok és mehetünk is – megint sikerült egy kis nevetést kicsikarni, amitől neki is hatalmasra nyúlt a mosolya. A barátai nyomdafestéket nem tűrő beszólásokkal díjazták, de ő csak nevetett rajtuk. Elköszönt tőlük és kilépett az ajtón. A nő dideregve várta, hogy indulhassanak.

– Na akkor mutatom az utat – mondta srác, majd elindultak. Persze a fiúnak be nem állt a szája, mindenféle bolondságokról beszélt Neki. Leginkább önmagával kapcsolatos történetek kerültek terítékre.

A háza békés környéken volt, falai fehérek voltak, de belülről már tükrőzték a focista őrült oldalát. Élénk narancssárga falak voltak, a fekete bútorok pedig nem vonták el erről a figyelmet.

Mikor beléptek a lakás ajtaján ledobták kabátjukat, cipőket és körbevezette a játékos a vendégét. A vendégszobánál és a fürdőnél többet időztek, de végül az ágyúsok támadója magára hagyta a lányt a mosdóban. Ő addig a konyhában nézett kettejüknek vacsora féleséget, s szerencsére a mélyhűtő mélyen egy mirelit pizza kapott helyet. Egyszerűen berakja a sütőbe húsz percre, mikor meghall fentről egy hangot.

– Alexis! – kétségbe esetten kiabált, ezért amilyen gyorsan csak tud felrohan. A fürdő ajtaja zárva van, belülről nem hallatszódik vízcsobogás.

– Mi a baj?

– Nincs váltás ruhám – vallja be szégyenlősen Lia.

– Mindjárt hozok be –  a szobája felé veszi az irányt, a kirángat a szekrényből egy nagy méretű pólót, a fiókjából pedig egy alsónadrágot.

– Beadjam vagy? – ekkor kinyílt az ajtó, s a lány kilépett az ajtón egy törölközőben Bőre fehér volt, így jól látszódott, mikor elpirult. Alex észrevette és csak hatalmas mosoly volt az arcán.

– Készítettem vacsorát, ha felöltöztél lejöhetsz. Bár így is jó vagy – engedte meg magának az apró megjegyzést. Delilah még jobban zavarba jött, s inkább bemenekült a helységbe. Alexis jót kuncogott a viselkedésén, miközben kivette az ételt a sütőből. Lilah a pólóban kétszer akkorának tűnt, holott valóban háromszor belefért. A pizza melegen, frissen várta, hogy elfogyasszák, így a támadó mindkettejüknek rakott egy – egy szeletet. Halkan ettek, néha – néha szóltak a másikhoz. A tányérokat berakták a mosogatóba, hogy majd később elmossa valamelyikük. Sanchez kilépett az ajtón és közvetlen a nőnek ütközött, akit ennek következtében a focista karjaiba maradt. Olyan közel voltak egymáshoz, hogy az orruk súrolta a másikét és mindketten hallották a másik szapora lélegzet vételét. A chilei tett egy bizonytalan mozdulat felé, minek következtében Lia a nyaka köre tett kezeit és a szájára tapasztotta a puha ajkait.

Azon az éjszakán volt élete egyik legboldogabb napja és nem tudod elégszer hálát adni Istennek, hogy elküldte hozzá Őt.

Fáradtan néz a barátnője felé, akinek kócos a haja a sok forgolódástól, szemei alatt karikák éktelenkednek, de ő mindezzel együtt látja tökéletesnek.

Sírás hangja megüti fülét, fáradtan kel fel, hogy magához vegye a fiát. Noel már kimereszti rá sötét szemeit, amik erős ellentétet alkotnak fehér bőrével.

– Na kis aranylábúm, felkeltsük anyut? – csikizi meg a hasát, minek következtében a kisgyermek angyalian kacag.

,, Hey there Delilah, What's it like in New York City? I'm a thousand miles away.. " – énekli a Alex a nőnek a Plain White T's híres slágerét, mire ő lassan ébrdezni kezd.

– Több koncertet akarok – dünnyögi bele a párnába.

– Majd kapsz is, de ma karácsony van – kacsint rá csillogó szemekkel. A fiát átadja neki és kimegy a konyhába reggelit készíteni. Noel váratlan gyermek volt, egy apró figyelmetlenség okozta életük csodáját. Imádták gyermeküket, nem bántak vele meg semmit.

A ház karácsonyi színekben pompázott, a fenyőfa alatt csomagok sorakoztak, hogy majd este kibontsák őket. Delilah Noellel a karjaiban jött le, teljesen felöltözve, hiszen a mai programja főzésből és sütésből állt.

– Mi jót eszünk? – ültette bele a fiát a székébe, majd ő is helyet foglalt az asztalnál. A fiú igyekezett kivenni a részét a házi munkából, hogy megkönnyítse a párja dolgát. Tudták, hogy nem lesz könnyű, főleg a játékos időbeosztása mellett a gyermeknevelés, de kellemesen csalódtak. A kicsi nem volt nyűgös baba, éjjelente egyszer kelt fel az anyja, hogy megszoptassa.

– Pirítóst, ha nem akarod újra csináltatni a konyhát – nevette ki a saját főző tudományát Alexis. Lia is vele nevet és ráérős csókot nyom barátja szájára. Az étkezés után a chilei a gyerekkel a kezében a nappaliba indul, hogy feltudják díszíteni a fát. Persze, a munka nagyobb része rá hárul, de mégis boldogan nézi, hogy fia milyen örömteli arccal nézi a fán egymást váltó színeket.

Dél környékén jár az idő, mikor Lilah asztalhoz hívja őket. Kitett magért, még ha csak két személyre főzött is.

– Ennél finomabbat már csak a mennyországban lehet kapni  – beszélt teli szájjal a támadó, a nő pedig csak pirulva hallgatta bókjait. Lassan egy éve vannak kapcsolatban, de mégis minden apró gesztusával, mondatával el tudja érni, hogy zavarba jöjjön.

Délután nagy részét pihenéssel töltik, majd hat óra környékén kezdenek el készülődni az ajándékbontáshoz. Lián egy piros, egybe részes ruha van, amin az a különlegesség, hogy ha fény éri, akkor olyan, mintha ezernyi kis, piros csillag ragyogná be. A férfin pedig az alkalomhoz illő fekete nadrág, fehér ing párosítás van.

Lenn már ajándékok hada van, ami arra vár, hogy kibontsák őket. A kis Noel tapsolva veszi kezébe az első csomagját és bőszen bontani kezdi. A szülei boldogan figyelik őt és próbáljk megörökíteni az örökmozgó gyermeket. Mikor már végzett, az építőkockákat kezdi el rakosgatni, Lia pedig Alexis ölében pihen. A focista hirtelen felugrik és az emeletre fut. Értetlenül néz utána a barátnője, de nem sokkal később már ott is van. 

– Tudnod kell, hogy a világon mindennél jobban szeretlek és neked köszönhetem az életem egyik legjobb dolgát. Hozzám jönnél feleségül? – térdel le a chilei. Delilah szíve annyira ver, hogy majdnem kiugrik a helyéről, mégis higgadtan válaszol.

– Ezerszer is igen – ugrik immár a vőlegénye nyakába és megcsókolja. A hasában pillangók százai repkednek, a füle zúgni kezd és úgy érzi menten elájul. A csók végeztével magukhoz veszik fiúkat és egy boldog családként ölelik meg egymást.

Írta: Juliet Kraus Dalgliesh Delilahnak. 

Hópihék - Noemi Soler

"A hűvös, csillogó hópelyhek azonban elbűvölték. Gyakran ácsorgott az utcán átfagyva, s kezét kinyújtva figyelte, ahogy csupán a bőre melegétől egyszerű vízzé olvadtak el a kristályok."

~ Lakatos Levente

Alena Meier

2015. december 26.

A mézeskalács, a szárított gyümölcsök, a forralt bor és a fenyőfa hamisítatlan illatainak keveréke belengi az osztrák fővárost, melyet rengetegen látogatnak meg az év ezen időszakában, és ez idén sincsen másképpen. Megszámlálhatatlanul sok külföldi turista és hazai vendég veszik el a hangulatosan kivilágított téren a városháza előtt, ahol a kereskedők serényen igyekeznek eladni a különböző portékáikat az általuk felállított fabódékban. Néhányuk kirakatában különleges díszeket, ékszereket, játékokat, gyertyákat és egyéb kézzel készített tárgyakat tekinthetnek meg az arra tévedők, míg másoknál meleg ételekhez, illetve italokhoz, esetleg édességekhez juthatnak hozzá a vásárlók. A környék utánozhatatlan légkörét a színesebbnél színesebb égősorok, a gondosan feldíszített fenyőfák és a halkan szóló ünnepi zenék teszik tökéletessé. Nincs olyan ember, aki ne térne vissza ide, miután egyszer már megtapasztalta a karácsonyi vásár okozta élményeket.

A hatalmas tömegben felsejlik egy fiatal, húszas éveiben járó nő, aki hosszított szövetkabátjába bújva, igyekszik átvészelni a bécsi este szinte már jéghideg levegőjét. Kötött, bordó sapkájából csak néhány hosszabb, göndör, sötétszőke tincs lóg ki, míg a nyakát meg a kezeit hasonló anyagú, illetve színű kesztyű és sál védi meg az időjárás viszontagságaitól. Réteges öltözékét egy világoskék, csőszárú farmer és sötét bőrbakancsok egészítik ki.

Két kezében maga előtt szorongatva a frissen kifizetett bögréjét tele forralt borral, élvezi annak mámorító aromáját. A tűzforró nedűből kiáramló gőzcsíkok kellemesen csiklandozzák a dortmundi lány enyhén szeplős arcát. Óvatosan lépked a lábai alatt ropogó mindössze néhány centiméter vastagságú hóban, miközben egy pillanatra lehunyja barna íriszeit. Vékony ajkaihoz emelve a kék csésze száját, aprót kortyol a fűszeres italból, nehogy megégesse a nyelvét. A következő másodpercben azonban egy erős lökés tántorítja meg a jobb vállánál, minek köszönhetően hamar zökken ki a biztosnak hitt egyensúlyából. A kerámia pedig hangos csörömpöléssel törik kicsiny szilánkokra, míg a benne lévő folyadék folyadék egyre gyorsabban árad szét az úton.

– Jól vagy? – Hallja meg az ismerősen csengő férfias, mégis kellemes hangot, melynek hatására azonnal megfordul, ijedt tekintetét a vele szemben állóra szegezi, és amint felfogja, kit lát maga előtt, még a vér is megfagy az ereiben. – Lena. – Ejti ki alig hallhatóan a leányzó nevét, miután benne is felrémlenek a meglepettségtől csillogó mogyoróbarna szempárhoz köthető emlékek.

Erik Durm

2015. december 26.

A barna, szélfútta hajú, kissé kölyökképű, ugyanakkor néhol férfias jegyekkel megáldott, sportos testalkatú srác sötétkék bőrkabátban, hanyagul felkapott, szürke sálban, illetve farmerban és márkás sportcipőkben, átható kékeszöld tekintettel néz a számára egykor sokat jelentő lányra. Még csupán most kezdi igazán felfogni, mekkora bajba sodorta őt a szétszórtsága és az, hogy a telefonját nyomkodta sétálás közben. Valahol azért mégis örül ennek a véletlennek. Akkor is, ha közben olyan érzelmek szakadnak fel benne, melyeket próbált eddig minél mélyebben elrejteni a szívében. Egy rég elfeledettnek gondolt szerelem, amit sosem vállalt fel. Amikor viszont megtehette volna, elkésett vele, mert legjobb barátjának húga addigra már útban volt, hogy végre független emberként kezdhesse el önálló életét a bécsi forgatagban. Azóta legalább százszor megbánta, hogy nem tette meg az első lépéseket a mostanra felnőtté vált nő felé. Ám büszkeségét képtelen lett volna félretenni, így kifizetődőbbnek tűnt a felejtés. Sosem gondolt arra, mi lesz, ha majd egyszer újra találkoznak, éppen ezért is éri őt felkészületlenül a viszontlátás. És most, hogy újra itt áll előtte a lány, akiről régóta álmodott, fogalma sincsen, hogyan kellene cselekednie.

– Örülök, hogy újra látlak, Erik. – Félszeg mosoly szalad végig a finom vonásokkal rendelkező arcon. Szavai őszintének hatnak, mégsem érzi őket teljesen annak. Nem is érti, miért nem, elvégre mindig is jó kapcsolatot ápoltak egymással.

– Én is, csak kár, hogy így találkozunk újra. – Tekint le az összetört darabokra bűntudattal telve egyetlen pislogás erejéig. – Engedd meg, hogy kifizessem. – Nyúl a pénztárcájáért, ám a nő gyengéden ragadja meg az izmos karját, megakadályozva őt a mozgásban, mire a megdöbbenés jelei mutatkoznak a feltörekvő focistán. Még mindig annyira határozott, mint régen volt.

– Semmi szükség rá. – Ellentmondást nem tűrően figyeli a hátvédet, így akarja meggyőzni arról, hogy felesleges kárpótolnia ezért a jelentéktelen balesetért. És pontosan ugyanolyan makacs is, mint annak idején.

– Akkor legalább azt hagyd, hogy meghívjalak valamire. – Fáradhatatlanul próbálja meggyőzni őt, neki viszont teljesen más fogalmazódik meg a fejében.

– Sietnem kell, majd ha legközelebb találkozunk, meghívhatsz. – Hazudik, hogy aztán egyet intve, minél távolabb kerülhessen a harminchetes mezszámú hátvédtől, aki mire észbe kap, csak hűlt helyét találja maga előtt.

Felocsúdva a váratlan fordulat okozta sokkból, azonnal megindul a német szépség után, noha ötlete sincsen, hol keresse, ráadásul ezzel egy kicsit fel is kell adja azt a bizonyos büszkeségét. Hiszen eddig legfeljebb a labdát kergette az edzéseken és a meccseken, de valami azt súgja, vállalnia kell ezt az áldozatot. És az esze hiába ragaszkodik görcsösen a megszokott ellenálláshoz, rá kell jönnie, hogy nagyot tévedett. Az élet talán szándékosan hozta össze őket újra, és ezúttal nem engedi elveszni a lehetőséget.

Alena Meier

2015. december 26.

Miután biztonságosnak ítéli meg a környéket, lassít a tempóján, majd egy terebélyes fa törzsének döntve testét, hátra veti a fejét. Lecsukva szemhéjait, mélyeket lélegezve kíséreli meg rendezni a futástól szabálytalan levegővételét. Zaklatottsága azonban nem engedi, hogy könnyen lenyugtassa az igénybe vett szervezetét. Folyamatosan a labdarúgó jár a fejében, és hiába erőlködik, egyszerűen nem képes őt kiűzni onnan. Túlságosan felkavarja a találkozás. Még nem volt felkészülve rá, hogy ismét lássa a srácot, akinek véleménye szerint előnyére vált az elmúlt két év, amíg nem hallottak sokat egymás felől, elvégre ő elhagyta a német nagyvárost, hogy az osztrákok legnagyobb múltú egyetemének pszichológia karán tanulhasson, a fiú pedig eközben megvalósította az álmát, profi játékos lett belőle.

A serdülő fiúból, aki fivére legjobb barátja a mai napig, igazi férfi lett és ez újfent igazán vonzóvá teszi őt számára. Már nem az az éretlen kölyök, aki a testvérével karöltve sok borsot tört az orra alá. Akaratlanul is eszébe jut, mikor az egyik ilyen alkalommal a samponja helyett testápolót öntöttek annak műanyag flakonjába. Akkor nem vette jó néven a tréfát, mára viszont egy vicces múltbéli képpé vált ez a kis csínytevés, akárcsak azok a pillanatok, mikor órákon át beszélgettek egy forrócsoki társaságában, vagy sétálgattak együtt a közeli parkban.

Azóta mindannyian felelősségteljes emberekké lettek, ezáltal minden megváltozott. Semmi sem lehet olyan többé, mint a régi időkben, amikor még nem tudott Erik titkáról. Hogy egykor szerelmes érzelmeket táplált iránta. Ha tisztában lett volna vele, még azelőtt, hogy végleg elutazott volna, lehet, az élete más irányt vett volna. Mark, a bátyja, viszont csupán az egyetemi tanulmányai kezdete előtt árulta el ezt neki, mert hiába kedveli a védőt, túl jól ismeri a gyengébb nemhez való viszonyát ahhoz, hogy ne engedje a húga közelébe őt.

Alenának nem volt más választása, beletörődött abba, hogy más dönt helyette, holott valahol neki sem volt közömbös a dortmundi futballista. De ez már csak a múlt, amin nem lehet változtatni. El kell engedni. Mert így lesz a legegyszerűbb mindenkinek...

Nagyot sóhajtva indul el kifelé a kicsi házacskák által körbevett ösvényeken és csupán reménykedik benne, hogy észrevétlenül haza tud jutni. Még utoljára végig járatja a pillantásait a kiárusított termékek sokaságán, hogy aztán elhagyhassa a vásár területét. Már éppen lelépne a zebrára a forgalmas úton, aminek másik oldalán található a számára szükséges villamosmegálló, mikor valaki megfogja a vállát, ennek köszönhetően ösztönösen fordul meg.

– Alena, várj! – Szólítja meg az, aki elől szó szerint menekült, látszólag sikertelenül, hiszen ismét megtalálta őt. Érintése nyomán átfagyott testét kirázza a hideg. De ő nem akarja ezt érezni. Ádáz küzdelmet folytat a szíve ellen, ami most hevesebben ver kalimpál, mint eddig bármikor.

– Csessze meg, lekéstem miattad a villamost. – Bosszankodik a lány, ahogy a piros és fehér színekben pompázó szerelvénysor jellegzetes sercegése egyre távolabb esik tőlük, ám ez csak még biztosabbá teszi Eriket abban, hogy jól döntött.

– Nem érdekel. – Rántja meg a vállait nem törődöm módon. – Beszélni akarok veled. – Jelenti ki határozottan, mialatt a nő csuklója köré szorítja ujjait, hogy esélye se legyen elmennie.

– Nincs miről beszélnem veled. – Ellenkezik minél kimértebben. Szinte sejti, miről van szó, meglehet, ahhoz már késő, hogy bármit is helyrehozzanak. A kezdetektől fogva tisztában volt a srác érzéseivel, ám hiába várt, sosem történt semmi. – Régen talán barátok voltunk, de már csak két idegen vagyunk hasonló emlékekkel.

– Lena. – Cirógatja lágyan a nő arcának bőrét, aki lemondóan kieresztve az eddig benntartott levegőt, engedi, hogy átjárja őt a melegség, amit ez a gesztus vált ki belőle. Mintha hirtelen nem is fázna többé. – Tévedtem, amikor nem vallottam be, mit is jelentesz nekem, de még egyszer nem akarok hibázni. Felforgattál bennem valamit még akkor, amikor megismertelek titeket, amit azóta sem vagyok képes kiűzni magamból. Minden lányban téged láttalak, de mire észrevettem, már elkéstem. Elmentél, bennem viszont megmaradtak az érzések és csupán reménykedem benne, hogy nem utasítasz el. Mert szeretlek téged. – Végre bevall mindent, ami a szívét nyomta hosszú hónapokon keresztül és ezzel együtt mázsás súlyok szakadnak le a lelkéről. Bizakodva, egyben rettegve várja Lena reakcióját.

– Nem lehet. – Néhány kósza könnycsepp csordul ki barna íriszeiből a férfi szavait hallva. Tanácstalanság lesz rajta úrrá perceken belül. Már nem tud felhőtlenül örülni, hiszen az eddig megszokott élete a tét, amiről nem hiszi, hogy fel tudná vagy éppen fel akarná adni, főleg nem egy bizonytalan szerelemért. Mert közel sem biztos abban, mit érez a játékos iránt. Nem jelentéktelen a számára, de ez még nem az a mélyenszántó, mindent elsöprő, mennyei érzés, amilyennek elképzeli az igaz szerelmet. Mi lett volna, ha ezek a gondolatok még időben hangoznak el...

– Tudom, hogy elszúrtam, de kérlek... – Törli le óvatosan a sós cseppeket, ezzel szándékosan közelebb húzódva hozzá. Tekintetük végérvényesen összeakad és Erik önkéntelenül is magához rántja a törékeny nőt, aki az események hatása alatt állva, szó nélkül simul bele az erős karok ölelésébe. Szívük majd' kiugrik a helyéről, mígnem Alena a saját szájára tapadva érzi meg Erik ajkait. Eleinte fel sem fogja, mi történik vele, a következő másodpercben azonban ő sem érti miért, de viszonozza a csókot. Kellemes bizsergés fut végig rajtuk, mialatt nyelveik érzelmes táncot járnak egymással a bécsi belváros kellős közepén. Csókjukat végül a levegő hiánya szakítja meg, és most már mindketten kipirult arccal, illetve csillogó szemekkel nézik a másikat. Majd Alena minden beszédet mellőzve, öleli át az életének jelentős részét képező férfit, akinek kabátjába bújtatva a fejét, rejti el vonásait a világ elől. Beszívva a focista márkás parfümének jól megszokott, mégis rég elfeledett illatát, nyugodtság járja át minden porcikáját. Hasonlóan érez a dortmundi focista is most, hogy a karjaiban tarthatja őt, és kihasználva a lehetőséget, apró puszit hint az egyetemi hallgató feje búbjára.

– Nézd, hópihék. – Vigyorogva nyújtja ki a kezét, hogy a fentről váratlanul aláhulló fehér pelyhek közül legalább egyet elkaphasson. Csodálkozva néznek fel az égre, ahol még sok ezer hasonló kis hókristály járja kalandos útjait a föld felé.

Mindketten kikapcsolódni jöttek ide, a sors mégis megajándékozta őket egy új eséllyel. S az már csak rajtuk múlik, mit kezdenek ezzel az ajándékkal, életük talán legszebb karácsonyán...

"S mint az olvadó hópihék a kézben, úgy találtak ők is újra egymásra."

Írta: Noemi Soler Vivian Leitének.

Karácsonyi novella - Nixííh

Miután bontottuk a vonalat, legszívesebben tejes erőmből a falnak vágtam volna a kis készüléket. Nem mutattam Ádámnak, hogy mérges vagyok, de nagyon felidegesített, hogy nem úgy alakultak a dolgok, ahogy elterveztük. Már egy hónappal ezelőtt megbeszéltük, hogy az idei karácsonyt együtt töltjük. 24.-ére sütögetésben és karácsonyfa díszítésben egyeztünk meg, de jelenleg nagyon úgy állt a dolog, hogy semmi nem lesz belőle. Tudtam, hogy nem hibáztathatom, amiért az éjjel leszakadt a hó, és így nem tudott kocsival útnak indulni. Nem is szerettem volna, ha ilyen utakon vezet, de mégis szomorú voltam, hogy repülőjegyet csak a 24-én délben induló járatra tudott szerezni.

Nem is értettem, hogy a csapatnak, miért kellett 22.-ére szerveznie a karácsonyi bulit, lehetett volna jóval korábban is, és akkor már a hóvihar előtt elindulhatott volna. Ráadásul évek óta nem esett a hó karácsonykor, nem igazán tudtam elhinni, hogy pont idén kellett mégis ezzel megajándékoznia minket a fentieknek.

Amilyen izgatott voltam eddig az ünnepek miatt, olyan érdektelenné váltam hirtelen. Francba az egésszel, mindig csak a nyűg van vele. Duzzogva ültem le a nappaliban lévő kanapéra, és a TV-t bekapcsolva, próbáltam egy fokkal jobb hangulatba kerülni. Minden csatornán hülye karácsonyi filmek mentek, amiket minden egyes évben leadnak, így már egyiket se volt kedvem nézni. Jobb ötlet híján felhívtam barátnőmet, abban bízva, hogy talán ő felvidít majd. Bár biztos voltam benne, hogy neki is bőven van mit csinálnia így karácsony előtt, türelmesen végighallgatott, és utána fel is ajánlotta, hogy ha kész lesz a bejglikkel, átugrik délutánra.

– Na, milyen szépen fel van díszítve a ház – nézett körbe Petra, amikor órákkal később megérkezett.

– Valamivel le kellett foglalnom magamat – motyogtam a számat húzva.

– Hát meg haladnod is kell attól még, hogy Ádám nincs itt. – Vetettem rá egy felettébb gyilkos pillantást, de nagyon jól tudta, hogy haragom csak pillanatnyi, amiért megemlítette. – Szóval, hogy állsz a sütéssel és a főzéssel? – indult meg a konyha felé.

Nyolc éve voltunk legjobb barátok, az évek alatt pedig számtalanszor járt már nálam. Egyszer egy itt alvós estéből egy hetes pizsiparti lett, mert nem volt kedve hazamenni. Szóval otthonosan mozgott itt, sokszor talán túlzottan is, ezzel az idegeimre menve.

– Sehogy? – támaszkodtam neki a falnak, várva a jogos leszidást.

– Jézusom, Evelin! Ádámot gyorséttermi kajával meg péksütivel szeretnéd hazavárni? Na, megmondom, mi lesz. Te szépen nekiállsz a halászlének, én pedig megsütöm a halat, aztán együtt megcsináljuk még a bejglit.

– Éjfélig itt fogunk állni, ha ezt mind meg akarod csinálni – figyelmeztettem.

– Nem érdekel, akkor addig itt fogunk állni. Most pedig, hacsak nem szeretnéd, hogy az éjfélből hajnali egy legyen, igyekezz! – csapkodta össze tenyereit.

– Istenem, olyan idegesítő tudsz lenni – dünnyögtem, miközben a csaphoz léptem, hogy megmossam a kezem.

– Mégis engem hívtál, mert tudtad, hogy szükséged van a seggberúgásomra – húzta ki magát büszkén, én pedig csak csendben mosolyogtam magam elé. Totál igaza volt.

Számításaimhoz képest viszonylag hamar végeztünk, de ez nem jelentette, hogy nem voltam hulla fáradt. Örültem, hogy Petra rávett erre az egészre, mert így egyrészt gyorsabban eltelt az idő, másrészt nem sok időm volt azon agyalni, hogy Ádámnak már rég itt kellene lennie. Fürdés közben azért visszatért borús hangulatom, de utána eluralkodott rajtam az álmosság, és hamar ki is dőltem.

Jobb kedvvel ébredtem, mint amilyennel lefeküdtem, mert hát azért csak izgatott voltam, hogy hosszú idő után, ma újra találkozok Ádámmal. Elvégeztem a reggeli teendőimet, beágyazás, mosakodás, aztán azon kezdtem gondolkodni, hogy a mézeskalácsot csináljam-e meg vagy a fa díszítését. Nem tudtam, hogy Ádám melyikben segítene szívesebben. A kérdést végül az oldotta meg, hogy telefonom elkezdett csörögni, a kijelzőn pedig barátom neve villogott.

– Szia! Ugye nem azért hívtál, hogy még pár órát késni fogsz? – szóltam bele, félig viccelődve, félig viszont tartva a választól.

– Jaj, ne legyél már ilyen! – sóhajtott egy nagyot. – Nem ezért hívtalak, hanem hogy beszéljünk, mielőtt elindulok.

– Jó, csak vicceltem. Bepakoltál mindent?

– Remélem – nevetett fel. Hiába az évek rengeteg tapasztalata, valamit mindig kifelejtett. – Hogy haladsz nélkülem otthon?

– Tegnap délután átjött Petra, vele megcsináltuk a kaját és a bejglit. Most pedig éppen azon gondolkodtam, hogy a mézeskalácsot készítsem el vagy a fát díszítsem. Melyiket szeretnéd jobban csinálni? – kérdeztem tőle.

– A fát díszítsük együtt – válaszolta izgatottan.

– Rendben. Akkor most megyek, és neki kezdek a sütinek. Te pedig hívj, ha bármi van – adtam ki neki parancsba.

– Jól van. Szeretlek! – köszönt el, majd miután én is így tettem, bontottuk a vonalat.

Halkan dúdolva láttam neki a tészta begyúrásának, és immár úgy éreztem, hogy semmi nem törheti le a kedvemet. Pár órán belül itt lesz Ádám, karácsony van, finom illatok a konyhában, és minden jó lesz. A sütik díszítgetése közben észre se vettem, hogy már fél kettőt ütött az óra, egészen addig, amíg telefonom újra a jól ismert kis dallamot nem kezdte játszani. Izgatottan vettem fel, annak reményében, hogy Ádi landolt, ám újabb rossz hírrel szolgált. A járat alapból késve indult, ráadásul valami miatt nem tudtak leszállni, úgyhogy közölte, hogy három előtt biztos nem fog ideérni.

Ez volt az a pillanat, amikor eldobtam mindent, leültem a kanapéra, és tüntetőleg nem csináltam semmit. Ennek a napnak már úgyis teljesen mindegy. A hangulatom oda, Ádám kedvét is elrontottam, amiért nem voltam megértő, de hát senki ne várja tőlem, hogy mosolyogva táncoljam körbe a szobát a hír hallatán.

Fél óra múlva is ugyanott gubbasztottam, és magamban éppen random sorrendben szórtam a káromkodásokat, amikor csengettek. Ötletem se volt ki lehetett, de már előre eldöntöttem, hogy akárki is az, én bizony el fogom küldeni a jó büdös fenébe, amiért volt mersze megzavarni mély depressziómat.

– Meglepetés! – vigyorgott rám Ádám, lába mellett két jókora bőrönddel.

Zavartan pislogtam rá, aztán végül feladtam, hogy összerakjam, mégis, hogy került ide, amikor elvileg még a gépen kellett volna ülnie, és feltéptem a kaput, hogy a nyakába vessem magamat. Hosszú másodpercekig öleltem, amíg nem figyelmeztetett, hogy meg fogok fázni.

– Hogy kerülsz te ide? – kérdeztem tőle, miközben elindultunk befelé, hiszen valóban hideg volt. Arcomon levakarhatatlan vigyor ült, és már el is felejtettem, hogy mi bajom volt pár perccel ezelőtt.

– Csak bekamuztam azt a késést – húzta ki magát elégedetten.

– Haha, de vicces már valaki. Majdnem leszedtem az összes díszt, és azon gondolkoztam, hogy kidobom a sütit is, mert úgysincs semmi értelme – tájékoztattam korábbi hangulatomról, amin ő jót nevetett.

– Hát bocsánat – húzta be a nyakát, de továbbra is vigyorgott, ezzel egyértelművé téve, hogy egy cseppnyi bűntudat sincs benne.

– Jaj, gyere már ide! – öleltem át megint, aztán élveztem, ahogy karjai körém fonódtak. Arcomat a mellkasába fúrtam, illatát pedig mélyen beszívtam, majd elégedetten sóhajtottam. – Úgy hiányoztál!

– Te is nekem – emelte fel a fejemet, és ajkait az enyémre tapasztotta. – Meg ez is – nyomta nedves ajkait a homlokomra, én pedig boldog mosollyal fogadtam szavait.

– Menj, pakolj le, addig rendet varázsolok a konyhában – mondtam neki.

A cukormázas, ragacsos edények szanaszéjjel voltak, az asztal ragadt a tésztától, és liszt volt a földön, úgyhogy bőven volt munkám. Még mosogattam, amikor Ádám visszajött, és töltött magának egy pohár almalevet.

– Na, akkor feldíszítjük a karácsonyfát? – kérdezte izgatottan, helyes arcán pedig egy öt éves öröme jelent meg.

– Fel-fel. Szedd ki a dobozból, addig én befejezem ezt a pár kanalat – néztem vissza fintorogva a mosogatóra, ő pedig egy puszit nyomott az arcomra, és a nappaliba ment.

Mielőtt csatlakoztam volna hozzá, még bekapcsoltam a laptopomon egy karácsonyi lejátszási listát, hogy még kellemesebb legyen a hangulat, majd mellé léptem, és a műfenyő ágait kezdtem kihajtogatni.

– Ez lesz a világ legszebb fája – pakolgatta fel rá a gömböket, majd amikor mind felkerült rá, rácsavartuk az ezüst boákat, végül pedig az égőket próbáltuk szépen eloszlatni.

– Én akarom a csúcsot – vettem ki a dobozból, mielőtt ő odaléphetett volna. El akartam menni székért, mert nem értem fel a fa tetejét, de a derekamnál elkapott, és ő maga emelt meg, hogy fel tudjam tenni a legutolsó díszt.

– Na, nézzük! – lépett a konnektorhoz, és beizzította a fényeket, aztán mellém állt, és egymás derekát ölelve csodáltuk művünket.

Miután meguntuk, megbeszéltük, hogy eszünk, mert mindketten éhesek voltunk, úgyhogy neki láttam a terítésnek, és a tegnap este előre elkészített ételek megmelegítésének. Nem szokásom elrontani az ételeket, de azért örültem, amikor Ádám csak úgy lapátolta befelé a vacsorát, majd meg is dicsért, miután végzett mindennel.  Még a sütit is az asztalra tettem, de egyikünkbe se fért már bele, ezért úgy döntöttünk, hogy ideje odaadni egymásnak az ajándékokat.

Idén sokáig nem tudtam, mit vegyek neki, de aztán egy hónappal ezelőtt elhagyta a kedvenc óráját, így végül egy ugyanolyat szereztem be. Mellé egy parfüm-arcszesz csomagot adtam neki, hogy mégse csak egy dobozt nyújtsak át neki, még akkor is, ha az az egyetlen doboz már önmagában is drága volt.

Én egy fülhallgatót kaptam, innen is tudtam, hogy csak pár napja vásárolt be, ugyanis a múlthéten ment tönkre a fülesem, egy köntöst, amit már olyan régóta akartam, de valahogy sosem vettem egyet sem, és legutolsóként adta át a nyakláncot, amin egy szívecske medál lógott.

– Gyönyörű – simítottam a tenyerembe.

– Örülök, hogy tetszik – mosolygott rám, miközben felcsatolta a kezére az órát. – Azt hittem már sose lesz ilyenem – nézegette vidáman. – Köszönöm.

– Én is köszönöm – hajoltam hozzá, hogy nyomjak a szájára egy puszit.

Kidobtuk a szétszaggatott csomagolópapírt, amit idén is próbáltam szépen leszedni, de ismét kudarcot vallottam, majd leoltottuk a nagy lámpát, és csak a karácsonyfán villogó égők világították be a lakást. Ádámmal a tévé elé feküdtünk, és az éppen játszott karácsonyi filmet kezdtük nézni ölelkezve.

– Boldog Karácsonyt! – adott egy puszit, és ha lehet, még közelebb húzott magához.

– Boldog Karácsonyt! – mosolyogtam magam elé boldogan. A sok nehézség mellett, azért mégis sikerült egy nagyszerű délutánt együtt töltenünk, ettől pedig nem is lehettem volna boldogabb.

Írta: Nixííh Nienke Martinnak.

Karácsonyi novella - Livi

Sietve igyekeztem bezárni a lakásom bejáratának ajtaját, hiszen a lift már megérkezett az emeletre, és a velem szemben lakó pasi tartotta nekem az ajtót. Egy kézzel azonban nem volt olyan könnyű a kulcsot bedugni a zárba és ráfordítani. Végül hosszú perceknek tűnő bénázás után sikerült lerobognom a lépcsőn, és belépni a felvonóba.

– Köszönöm – pislogtam a szomszédomra hálásan és egyben bocsánatkérőn is, amiért megvárattam. Közben a telefonom még mindig a fülemre szorítottam, és anyukám hosszúra nyújtott kifakadását hallgattam amiatt, hogy idén – önhibámon kívül – nem utazom haza az ünnepekre.

– Sajnálom, anya – mondtam neki ezredszerre is. A héten már harmadszor beszéltünk erről, és eddig mindig ugyanoda jutottunk: megsértődött a hívás végén. Tudtam, hogy bármivel is próbálkozom, akárhányszor kérek elnézést, mindig ez lesz. – Megpróbáltam elintézni, hogy szabadnapot kapjak, de nem tudtam… – magyaráztam, ő azonban félbeszakított, és ismét engem kezdett hibáztatni. Hogy nem próbálkoztam eléggé, meg biztos nem voltam elég határozott. És most következik majd az önsajnáltatás – gondoltam magamban, oda sem figyelve arra, mit mond. Kívülről fújtam már a forgatókönyvet.

– Anya, akár hiszed, akár nem, nekem is elég rosszul esik a tudat, hogy egyedül töltöm a szentestét! – emeltem fel picit a hangom. Kezdett felmenni bennem a pumpa, mert legalább tíz perce hallgattam a hisztijét. Ennyi ideje próbáltam megértetni vele, hogy nekem márpedig december 25-én és 27-én is dolgoznom kell, egyetlen napra pedig teljesen felesleges hazautaznom. Hosszabb ideig tartana az út oda- és visszafelé, mint amennyit együtt tudnánk tölteni.

A mellettem álló csatár egy pillanatra rám emelte a tekintetét, eszembe juttatva, hogy nem vagyok egyedül, nem kellene kiabálnom. Ezzel egy időben a lift megállt a földszinten, ő kitárta az ajtaját, és udvariasan előre engedett. Szalai Ádám volt, a magyar válogatott játékosa. Ahhoz képest, hogy csak nemrég költözött ide, elég sokat tudtam róla, ugyanis gyakran találkoztunk a liftben reggel és este, illetve néhányszor bekopogott már hozzám, hogy kérjen egy kis cukrot vagy bármit, amit éppen nem talált a saját konyhájában. Ha nem sietett, ilyen alkalmakkor akár egy órát is képesek voltunk beszélgetni. Rendes volt, kedveltem őt, de a családi drámámat azért nem akartam az orrára kötni.

– Most le kell tennem – mondtam a telefonba, miután kiléptem a hóval borított utcára. Ádám azóta már messze járt, csak egy intéssel köszönt nekem, aztán el is sietett. Nekem is dolgom volt, amit minél hamarabb el kellett volna intéznem, plusz be is akartam vásárolni ezt-azt, ha már arra kényszerültem, hogy a kis lakásomban, egyedül töltsem az ünnepet.

Anya jó szokásához híven megsértődött, nem is köszönt, és azt sem várta meg, hogy én köszönjek. Egyszerűen csak lecsapta a telefont, ezzel garantálva számomra az egész napos rosszkedvet.

Este szatyrokkal megpakolva, fáradtan tértem haza. Fekete szövetkabátomon hópelyhek csillogtak, és rövid, barna tincseim közé is tapadt jó néhány. Kesztyű hiányában az ujjaim hegye jóformán már lila volt, annyira fáztam. Szerettem volna minél hamarabb felérni a fűtött lakásomba, ám észrevettem, hogy Ádám pont akkor parkolta le a kocsiját a ház előtt, amikor én beütöttem a biztonsági kódot. Egyértelmű volt, hogy megvárom őt azok után, hogy reggel ő is így tett.

– Hogy vagy? – kérdezte a liftben felfelé menet. Tudtam, hogy mire kíváncsi, de tényleg nem akartam őt a problémáimmal traktálni. Még akkor sem, ha mondhatni barátok voltunk, úgyhogy csak azt vallottam be neki, hogy fáradt vagyok. Ő pedig nem faggatózott tovább, amiért nagyon hálás voltam. Egyébként sem volt kedvem felidézni a reggeli telefonbeszélgetést, hogy ismét lehangoljon. Karácsonyi hangulatot akartam teremteni magam köré, és már azt is tudtam, hogy ezt hogyan fogom megoldani: mézeskalácssütés közben riszálok majd az örök klasszikus Mariah Carey dalra.

Amikor felértünk az emeletre, kellemes ünnepeket kívántam neki. Másnap 24. volt, régebben említette, hogy a családjához utazik karácsonykor, így gondoltam, nem találkozunk már. Nos, rosszul hittem. Következő nap délután ugyanis csengettek, és az ajtómban nem más állt, mint Szalai Ádám. Fekete ingben, kezében egy üveg borral és két borospohárral.

– Bejöhetek? – kérdezte nevetve, miután hosszú másodpercek teltek el azzal, hogy csak bámultam rá csodálkozva. Azt hiszem, még a szám is nyitva maradt, annyira meglepődtem, de nem tehettem róla. Nem értettem, mit keres itt, miért nincs a családjával.

– Persze, gyere. – Zavaromban elpirultam, éreztem, hogy felforrósodik az arcom, de reméltem, ő nem vette ezt észre.

– Hallottam, amikor tegnap azt mondtad a telefonba, hogy rosszul esik, hogy egyedül kell töltened a karácsonyt – magyarázta, miközben az előszobában lerúgta a cipőjét. – Nos, úgy alakult, hogy csak holnap tudok elutazni a családomhoz, így arra gondoltam, talán együtt tölthetnénk az estét. Így sem te, sem én nem lennénk egyedül szenteste. Mit szólsz?

Hirtelen azt sem tudtam, mit feleljek, annyira jól esett, hogy gondolt rám. Ha egy hónappal ezelőtt valaki azt mondta volna, hogy hamarosan egy válogatott focista költözik a szomszédomba, akivel ilyen rövid idő alatt sikerül egy hullámhosszra jutnunk, nem hittem volna neki. Hát még ha azt állította volna, hogy december 24-én ezzel a játékossal fogok karácsonyozni, egyenesen ki is nevetem az illetőt.

Erre tessék, a csatár ott állt az előszobám világos járólapján, én meg kissé elérzékenyülve pislogtam fel rá, és egy köszönömöt is alig tudtam kipréselni magamból. Aztán eszembe jutott, hogy amíg ő tökéletesen néz ki, én pizsiben vagyok. Nem vártam látogatót, szóval azt terveztem, nem fáradozom ma azzal, hogy lecseréljem a kopott pólót és kényelmes pamutnadrágot.

– Nyugodtan menj be a nappaliba, én is jövök nemsokára, csak gyorsan magamra kapok valamit – mondtam Ádámnak, majd eltűntem a hálószobám ajtaja mögött. Jól akartam kinézni, de azért túlzásokba nem szerettem volna esni, így egy kényelmes leggingset és jó meleg, hosszított felsőt vettem fel. Feldobtam egy kis szempillaspirált, aztán a focista után mentem a nappaliba.

– Csinos vagy – jegyezte meg, amikor beléptem. – Bár nekem a pizsamád is bejött – tette hozzá vigyorogva.

– Nem számítottam vendégre – vallottam be. Még szerencse, hogy volt mivel megkínálnom őt, hiszen a mézeskalácsgyártásról és a rántott halról azért nem voltam hajlandó lemondani, bármennyire is el voltam kenődve, amiért – azt gondoltam – egyedül fogok karácsonyozni.

– De ugye nem zavarok? – kérdezte egy csöppnyi aggodalommal a hangjában. Nemet intettem, és vele is megosztottam, amire az ajtóban gondoltam, és amit csak mostanra voltam képes szavakba önteni. Hogy mennyire jól esik, hogy gondolt rám, és átjött. – Senkinek nem szabad egyedül lennie karácsonykor – rántotta meg a vállát finoman, mintha semmiség lenne, amit tett. Talán nem is sejtette, hogy nekem – vagy bárki másnak – mennyit jelent az ilyesmi.

– Azt hittem, a pálinkát szereted – böktem a borosüvegre, ami a dohányzóasztalon pihent előttünk. Úgy éreztem, el kell sütnöm valami viccet, mielőtt megint könnyek szöknének a szemembe.

– Te is láttad azt a videót? – nevetett.

– Szerintem nincs olyan ember, aki ne látta volna. Meg a kommentedet, hogy nem emlékszel rá – csatlakoztam én is a nevetéshez. Határozottan jól kezdődött ez az este, és gyanítottam, ennél csak jobb lesz. – Hozok bontót – mondtam, miután kiszórakoztam magam az ominózus, EB-re jutás után készült, budapesti kocsmában elhangzott beszédén.

A konyhából egy adag, tányérra halmozott mézeskalácsot is magammal vittem a nappaliba, és amíg Ádám a dugóhúzóval meg a palackkal volt elfoglalva, a karácsonyi hangulat megalapozásának kedvéért meggyújtottam egy-két csillagszórót a fenyőfámon. Már gyerekkoromban is imádtam őket nézni, és most sem volt ez másképp. Addig álltam a felcicomázott fa előtt, míg az utolsó fények ki nem hunytak, és meg nem csapta az orromat a füstszag.

– Vegyél – nyújtottam a csatár felé a süteményes tányért, miután töltött nekünk a borból. – A díszítés nem igazán sikerült, némelyik elég nyomi lett, de azt hiszem, az íze miatt vállalható.

– Nekem tetszik ez a karácsonyfa – vett el egy piros és sárga pöttyökkel díszített mézeskalácsot. – És nagyon finom – tette hozzá, miután beleharapott.

– Köszönöm – mosolyodtam el, majd koccintásra emeltem a poharam, utána pedig belekortyoltam az italomba. Édes vörösbor volt, és ahhoz képest, hogy annyira nem rajongtam a borokért – főleg a vörösekért –, ezt kifejezetten finomnak találtam.

Eleinte csak általános dolgokról beszélgettünk, szóba került például, hogy melyikünk családja hogyan tölti a karácsonyt. Mi a hagyományos, családi vacsorás, rokonlátogatós ünnepeket részesítettük előnyben; ők minden éven elutaztak valahová közösen és kedvenc téli sportjaiknak – például a snowboardozásnak – hódoltak. A csatárnak sok kérdése volt hozzám, akadt azonban pár dolog, amire csak azután mert rákérdezni, hogy elkezdett fogyni a bor. Ilyen téma volt a reggeli veszekedésem is anyával.

Ádám kérésére – kissé még mindig hezitálva ugyan, de – elkezdtem elmesélni, hogy a családom felháborodását főként az okozta, hogy az eddigi huszonöt évem során nem sűrűn hallották tőlem azt a szót, hogy nem. Mindig én voltam otthon a jókislány, az örök engedelmes. Mindezt azért, mert gyűlöltem a vitákat, azt is utáltam, ha a szüleim egymással veszekedtek, de azt még jobban, amikor velem. Minden nekem intézett bántó vagy rosszalló szó egy kisebb pofonnal ért fel, így hát igyekeztem minél inkább elkerülni a konfliktusokat. Mindent úgy csináltam, ahogy ők szerették volna: mindig időben hazaértem, a jegyeim mindig jók voltak, és így a családdal való kapcsolatom is többé-kevésbé rendben volt.

– Én voltam az a gyerek, akivel a többieknek példálóztak mindig. Tudod… Bezzeg az Aranyosiék lánya, Lilla – utánoztam egy idősebb ember hangját, mire ő elnevette magát.

– Gondolom, mondanom sem kell, hogy én az a gyerek voltam, akinek mindig felhozták példaként az okosabbakat – jegyezte meg még mindig kacarászva. Valószínűleg már a bortól volt ennyire jókedve, mivel én is éreztem a hatását, a sztorizgatás közepette egyre többször sikerült érdekes szókapcsolatokat alkotnom, amivel nagyon jól szórakoztattam őt is, illetve saját magamat is.

Ádám késő estig nálam maradt. Az ital, amit hozott, az utolsó cseppig elfogyott, és bár sejtettem, hogy ennek holnap fejfájás lesz a vége, nem tudott érdekelni. Jól éreztem magam, az idő csak úgy repült a csatár társaságában, és ennél kellemesebb szentestét kívánni sem kívánhattam volna.

– Jó kis este volt. Tarthatnánk máskor is ilyet – ajánlotta Ádám a búcsúzásnál. Talán neki is hasonló gondolatok jártak a fejében, mint nekem.

– Szeretnéd? – kérdeztem egy, a szám sarkában játszó, lágy mosoly kíséretében.

– Te nem? – kérdezett vissza. Mintha ijedtséget láttam volna átsuhanni a tekintetén egy pillanatra amiatt, hogy visszautasítom. De eszem ágában sem volt így tenni.

– De, jó lenne – mosolyodtam el ismét. – Legközelebb ehetnél is abból, amit főztem. Esküszöm, nem mérgező!

– Hm, közös vacsora? Lehet, hogy szavadon foglak – kacsintott rám már fél lábbal a folyosón állva. Ebben maradtunk, és én boldog voltam meg izgatott, hogy ezentúl nem csak a liftben és a bejárati ajtóm két oldalán fogunk találkozni.

Írta: Livi Nikinek.

Karácsonyi novella - Nienke Martin

Október:

– Negatív, igaz? – Kérdezi a férjem kétségbeesett tekintettel.

Már három éve vagyunk házasok, de még mindig imádom őt így hívni, hogy: a férjem. Büszkeséggel tölt el, hogy már nyolc éve együtt vagyunk, de még mindig ugyanúgy szeretjük egymást mint az első hónapokban.

– Igen... Ádám, én annyira sajnálom!  – Csalódottan hajtom le a fejem, és igyekszem mindent megtenni annak érdekében, hogy valamelyest leplezzem az érzéseimet legalább addig amíg Ádám el nem indul edzésre.

Nem akartam, hogy lássa rajtam azt, hogy mennyire lesúlyt engem is az, hogy a babánk nem akar összejönni a sokadik próbálkozásunk ellenére sem. Ádámnak most az Európabajnokság a legfontosabb, hiszen hatalmas dolog az, hogy a válogatott sok sikertelen élmény után végre kinn van, és örülök, hogy ennek Ádám is a részese lehet. Nagyon megérdemli ezt a dicsőséget, hiszen az elmúlt év elég viharosan alakult a klubjánál, de szerencsére minden megoldódott, és Ádámnak mára már stabil helye van a kezdőtizenegyben.

A drágám csak sóhajt egyet, majd egy gyengéd puszit ad az arcomra és elmegy. Nem rohanok utána, mert tudom, hogy őt az nyugtatja meg, ha vezet, jobban mondva száguldozik, engem pedig a kiadós sírás.

Szörnyen érzem magam, mert mindenünk megvan: a garázsunkban parkolnak a drágábbnál drágább autók, a gardróbom zsúfolásig telve van a drága ruhákkal, de egy kisbabát még nem sikerült összehoznunk, pedig már több mint négy éve próbálkozunk. Rengeteg orvost kerestünk már fel, minden kellemetlen és néha fájdalmas orvosi vizsgálaton átestünk mind én, mint pedig Ádám és mégsem sikerül, bár minden orvos megerősítette, hogy semmi bajunk nincsen, sőt az egyik orvos mosolyogva azt mondta, hogy ne aggódjunk, amikor itt lesz az ideje össze fog jönni a baba.

Most már itt lenne az ideje, lassan belépek a harmadik X-be, és Ádám is 29 éves lesz nemsokára. Nekem sosem említette élete egyik legnagyobb álmát, amely szerint: ha a válogatottal kijutnak valamilyen világversenyre Ádi kísérőgyerekként a saját gyermekét vinné. Erről én nem is tudtam, ami teljesen érthető, hiszen bármennyire is igyekeztem leplezni látszott rajtam is, hogy mennyire megvisel ez az egész, és szerintem ezért nem is tájékoztatott róla. Ezt a kívánságot onnan tudtam meg, hogy az édesanyja beszámolt róla.  Akkor mosolyogva hallgattam az egészet, de amint autóba ültem megállíthatatlanul potyogtak a könnyeim akárcsak most.

Lassan odabotorkálok a puha bézs kanapénkhoz és a párnát magamhoz ölelve zokogok. Mindent... minden vagyonomat odaadnám, ha cserébe lenne egy közös kisbabánk, de sajnos ezt nem tudjuk pénzen megvásárolni magunknak. Örökbe fogadni nem igazán akarunk, és nem azért mert lenézzük azokat a gyerekeket, sőt mindig támogatjuk őket, de először saját csemetét akarunk, és majd ha a mi babánk kicsit idősebb lesz és esetleg nem sikerül még egy kistesó akkor lehet majd szó az örökbefogadásról. Minden közelebbi ismerősünk és a családunk minden egyes tagja is bíztat és támogat, nyugtatgatnak minket, hogy ne aggódjunk, majd összejön a baba, de nem érzik át a helyzetünket, és nem is kívánom senkinek se, hogy átélje azt amin mi keresztülmegyünk Ádámmal.

Körülbelül fél órát sírhattam, de amint a tekintetem az "A&A" falunkra tévedt szinte azonnal abbahagytam az egerek itatását. Az "A&A" falunkat Ádám hozta létre a lakásfelújítás alkalmával, az A&A minket jelképez, azaz Alexa és Ádám. A közös képeink díszítik a falat, valamint az Alexa felirattal ellátott magyar válogatott mez, és Ádám válogatott, valamint hoffenheimi meze is itt található. Minden kép között nagy rés található, pont akkora, hogy még egy kép kényelmesen odaférjen. Együkünk sem mondja ki, de mind a ketten jól tudjuk, hogy miért, pontosabban, hogy kinek van lefoglalva az a szabad hely a narancssárga és a zöld képkeretek között. Ádival egy csomót pepecseltünk a képkeretek átfestésével, mert azok a keretek amelyekben az ő képei vannak zöld színűek, az én képeimet pedig narancssárga képkeret díszíti.

Erőt vettem magamon, letöröltem a könnyeimet, majd tüzetesen átvizsgáltam a falunkat, és ez erőt adott. Ha gyerekünk még nincs is, de attól még a férjemnek ennie kell miután hazaér az edzésről.

Gyorsan megmostam az arcom hideg vízzel, majd ittam egy pohár gyümölcslevet és nekiálltam főzni valami olyat amit Ádám is szívesen megeszik. Végig gondoltam, hogy mit főztem a hét folyamán, közben pedig a hűtőben kutakodtam. Végül a rántotthús mellett döntöttem, azt mindenki imádja, főleg Ádám. Ha lehetne egy egész kosárnyi adagot enne meg belőle. Gyorsan kiszedtem a gondosan becsomagolt fóliából a bepanírozott húst amit Ádám anyukája hozott néhány hete, és megtöltöttem a serpenyőt olajjal majd a tűzhelyre tettem. Az anyósom is tisztában van a "kicsi" fia rántotthús mániájával, szóval brutális adagokkal szokott ideállítani mindig ami Áduszkó arcára levakarhatatlan vigyort csal. Természetesen tudom, hogy az újabb kudarcba fulladt baba próbálkozásunk miatti csalódottságot nem tudom eltüntetni a rántott hússal, de legalább ennek örülni fog. Amíg a húsok sültek én tovább néztem az  "A&A" falunkat és közben végigsimítottam a hasamon, még akkor is, amikor tudtam, hogy senki sincs benne, valahogy jól eső érzéssel töltött el ez az egész.

– Siess pici babánk! Apa és anya már nagyon vár! – Húztam végig utoljára a nemlétező pocakomon az ujjam és visszasiettem a konyhába, hogy kivegyem az első adag húst.

Imádok főzni, kikapcsolja az agyam, és szinte csak öt percnek tűnt az összes hús kisütése. Mire a konyhát is rendbe szedtem már meg is érkezett Ádám.

– Szia kicsim, megjöttem! – Lépett be Ádám a konyhába ahol épp két tányért, evőeszközöket és két poharat tettem a világosbarna étkezőasztalra.

– Szia Ádikó, – köszöntöttem mosolyogva – pont időben érkeztél, nemrég sült meg a rántotthús!

Leült, majd enni kezdtünk. Annyira habzsolt, hogy komolyan rettegtem attól, hogy megfullad.

– Édes, minden oké? – Néztem rá aggódva, és megszorítottam a bal kezét.

– Persze, minden, csak éhes vagyok, és ez nagyon finom! – Hadarta tele szájjal, és egy újabb szeletre mért "pusztító csapást", csak, hogy az ő szavaival éljek.

– Hogy ment az edzés? – kérdeztem mosolyogva

– Jó volt, kicsit kiszellőzött a fejem … na és te? Hogy vagy? – Nézett rám komolyan, és a szemében nyoma sem volt már a gyermeki pajkosságnak amit mindig előidéz nála a rántotthús látványa.

– A férjem vagy, és én utálok hazudni neked, ezért nem is fogok: utálom magam! Utálom, hogy nem jön össze a baba pedig annyit próbálkozunk, utálom, hogy nem válthatom valóra az álmod és, hogy nem a saját gyerekeddel léphetsz pályára az EB-n. Utálom, hogy nem tudom teljesíteni a nők és a feleségek alapvető "feladatát"  és nem tudlak téged megajándékozni egy babával!  – Ezek a gondolatok nem csak a déli sikertelen próbálkozás óta kavarognak bennem, és most, hogy kimondtam őket úgy érzem mintha egy 200 mázsás sziklát rántottak volna le a mellkasomról.

– Tudom mit érzel, – emelte rám a tekintetét, majd felállt és az egyik konyharuhába beletörölte a kezét – onnan tudom, mert én is ugyanezt érzem, kivéve a feleség dolgot, de én is ezzel a gondolattal kelek és fekszem. Mind a ketten mindent megtennénk a babáét! Miért szívat minket ennyire a sors? – sóhajtott fel Ádám egy nagyot majd szorosan magához ölelt.

Az ölelésében szinte sírni tudtam volna. Nyugtató hatással volt rám, valamint  mégjobban elmélyítette bennem azt az érzést, hogy én ennek a férfinek akarok gyereket szülni!

– Ádám, én reménykedem még abban, hogy sikerülni fog. – Szinte suttogtam annyira a bűvkörébe vont.

– Tudom, édesem. És hidd el, hogy össze fog jönni. – Dörmögte halkan, majd megpuszilta a homlokom.

December:

Ádám már két napja nincs itt, Telikben tartózkodik a válogatottal még legalább egy hétig. Az Európa Bajnokságra készülnek, és nagyon komolyan veszik a felkészülést, bár ez így is van rendjén. Nekem sajnos még két hétig dolgoznom kell, de a Szentestét mindannyian Ádám szüleinél töltjük.

Ma szerencsére szabadnapot kaptam, így ma kell beszereznem mindenkinek az ajándékot, mert félő, hogy később már vagy időm nem lesz, vagy pedig elkapkodják a legjobb ajándékokat.

A hótündér ide még sajnos nem érkezett meg, de borzastó hideg volt, ezért jó vastagon öltöztem fel, majd bújtam bele a kedvenc fekete télikabátomba, és felkaptam a konyhapultról a Range Roverem kulcsát, majd kisiettem.

Borult idő, sár, és eső fogadott, mint az elvárható télvíz idején, de hiába volt ez megszokott nem volt kellemes érzés, ezért amilyen gyorsan csak tudtam beültem az autóba.

Miután elindultam és a hőmérséklet is kellemes lett, bekapcsoltam a rádiót, ahol "meglepő" módom Mariah Carey klasszikus karácsonyi dala ment. Hiába jött már ki a könyökömön is ez a dal, mégis feltekertem a hangerőt, hogy az énekesnővel együtt dalolhassak, bár az én hangomtól agyvérzést lehet kapni, legalább is Ádám szerint, bár neki sincs valami jó hangja. Az ő zenei tehetsége kimerül a "Nézését meg a járását"-ba, bár az vitathatatlan, hogy a magyar srácok tudják a legjobban előadni.

Miután végetért az " All I Want For Christmas Is You "  a következő kihagyhatatlan karácsonyi dal következett, a :" Last Christmas". Természetesen ezt a dalt is végigénekeltem, és mire végetért a dal már kereshettem is parkolóhelyet mert megérkeztem.

Nyáron sokkal egyszerűbb parkolóhelyet találni az áruház közelében, mert télen ezt a helyet általában árusok foglalják el. Vásárolhatunk itt forraltbort, meleg teát, sült gesztenyét, kolbászt vagy szinte bármit amit megkívánunk, de most úgy éreztem, hogy egyik illatozó finomságból se lenne gyomrom enni. A sok illat, ami külön külön ínycsiklandozó, így együtt valami borzalmasan büdös hányingertkeltő szag. Minél jobban távolodtam az autótól annál jobban éreztem a gombócot a torkomban, és a gyomrom is kavargott.

– Jézusom! – szólaltam meg alig hallhatóan. Szörnyen éreztem magam. A szagok miatt a gyomrom kavargott, zúgott a fejem a sok tömegtől és nem tudtam eldönteni, hogy a hideg ráz-e, vagy esetleg melegem van. 

Két percet sem állhattam ott szerintem, mert azonnal rohannom kellett a bevásárlóközpont mosdójába. Szerencsére elég sok fülke van ott, ezért kirángattam az egyik ajtaját és egy rántással eltávolítottam magamról a sálamat. Fittyet hánytam arra, hogy mennyi bacilus is jöhet át a WC ülőkéről a karomra letérdeltem, a kezemet a WC ülőke peremére tettem és kiadtam magamból mindent.

Fogalmam sincs, hogy mi lehetett ennek az oka, de az biztos, hogy még öt perc után is szédelegtem. Lehúztam a WC-t, majd lehajtottam a tetejét és ráültem. Egészen addig ültem mozdulatlanul amíg már azt éreztem, hogy nem forog velem a mosdó. Kiléptem a fülkéből, és benedvesítettem egy darab papírzsepit és a két csuklómat dörzsölgettem vele, majd arcot mostam. A szemeim kipirosodtak, és a sminkem is elkenődött, amit nem is csodálok. Miután rendbe szedtem magam elindultam bevásárolni. Nagyon hamar le akartam tudni ezt a programot, mert semmi másra nem vágytam csak arra, hogy bedőljek a kényelmes ágyamba és egész nap sorozatozzak, és Ádámmal beszéljek.

A vágyam körülbelül három óra múlva teljesült is. Három órámba tellett megtalálni mindenkinek az ajándékát, bár az Ádiétól nem vagyok elragadtatva, de mentségemre szóljon, hogy ez volt a legjobb ajándék amit találtam, na meg mit vegyen az ember lánya egy focistának akinek már mindene megvan?

Fáradtan estem be az ágyba, és úgy döntöttem, hogy a szabadnapos programok előtt (értsd: sorozatnézés) előtt pihenek egy kicsit, mert kimerített a bevásárlás.

Másfél óra alvás után szinte bepánikolva ébredtem fel, hogy az ajándékok még nincsenek becsomagolva. Ismertem már annyira magam, hogy tudjam: ha most nem csinálom meg, akkor azok az ajándékok soha nem lesznek becsomagolva. Felpattantam az ágyról, ami nagyon rossz ötlet volt, mert a gyomrom megint rendetlenkedni kezdett. Az "Ádámos" pizsimben átvágtattam  a házon és újra megismétlődtek a bávásárlóközpontban történtek.

Miután csillapodott a rosszullétem kimentem az autóhoz és lassan bevittem mindent, és a nappali kanapéján bűvészkedtem a ragasztó, a Micimackós csomagolópapír és olló trióval, mai nehéz meccs volt, mert legalább háromszor téptem össze a papírt, és azt, hogy mennyi ragasztó került a vörös hajzuhatagomba csak hajmosáskor fog kiderülni. Nehezen de kész lettem az összes ajándék becsomagolásával, és szerencsére pont akkor hívott Ádám.

Úgy döntöttem, hogy nem szólok neki a rosszullétről, nem akarom idegesíteni, biztosan csak jóllaktam valamiből és a gyomrom büntet érte. A másik okra gondolni se mertem, magunk miatt se. Nem akartam arra gondolni, hogy esetleg terhes lehetek, mert ha beleélem magam, és kiderül, hogy mégsem a baba áll a dolog mögött csak mégjobban összetörök, szóval Ádival csak a szokásos "milyen napod volt ma?" Kérdéseket tettünk fel egymásnak.

December 20.

Már több mint két hete állandóan rosszul vagyok, a legváratlanabb pillanatokban tör rám a hányinger, és van még egy fontos dolog: folyamatosan késik, már több mint másfél hete, és ez nagyon nem jellemző.

Ma végre tiszta vizet önthetek a pohárba! Remegő lábakkal sétáltam be egy drogériába, majd a biztonság kedvéért két terhességi tesztet is leemeltem a polcról, majd gyorsan fizettem és távoztam.

Nagyon túl akartam már esni az igazságon, mert titkon elkezdtem reménykedni abban, hogy talán még is csak terhes vagyok...

Amint hazaértem ledobáltam minden cuccomat a kanapéra, nem igazán érdekelt, hogy mi hova esik, csak végre tudni akartam, hogy mi a fene van! A két tesztet villámgyorsasággal ráncigáltam ki  fekete táskámból, és a fürdőbe siettem. Az első tizenöt perc szinte éveknek tünt. Hiába néztem várakozás közbe tv-t, vagy babráltam a mobilom, az idő alig haladt.

Amint letelt lassan lépkedtem a fürdőbe, és még mielőtt megnézhettem volna a tesztet halkan csak annyit mondtam, hogy: "Istenem, kérlek..." Aztán rápillantottam a tesztre és azt hittem, hogy rosszul látok: a két kis piros csík ott díszelgett halványan a teszten. A sírás környékezett, de volt még bennem annyi lélekjelenlét, hogy megcsináljam a másik tesztet is . Amíg vártam, az ajándékokat pakoltam be az autóba, csak úgy mint néhány hete. Mire mindennel végeztem széles vigyorral siettem be a fürdőbe, ahol ott volt a két kis csík.

Kitört belőlem a sírás! Anya leszek, Ádám és én szülők leszünk, édes Istenem, ez hihetetlen!

Tudom már minek örülne nagyon Ádám!

A tesztet visszacsomagoltam a kis dobozkájába, majd a megmaradt csomagolópapírral bevontam. Az izgatottságtól annyira remegett a kezem, hogy szinte alig tudtam becsomagolni, de végül sikerült.

Ez lesz a legszebb ajándék!

December 24.

Miután mindenki befejezte az evést következtek az ajándékok.

Én legszívesebben Ádám kezébe nyomtam volna, de nem tehettem meg, hisz akkor oda a meglepetés.

Nagyon türelmetlen voltam, alig vártam, hogy végre ő következzen, és amikor odaadtam neki a kis dobozt először nem  tudta mire vélni. Kicsomagolta majd nézgette egy darabig, de végül csak leesett neki, hogy végre babánk lesz.

– Alexa, ez tényleg igaz? – ölelt magához csillogó szemekkel

– Bizony, hogy igaz! Boldog Karácsonyt kicsim, mi ezt kaptuk a Jézuskától!

– Ő a legszebb ajándék amit valaha kaptam, na és persze, te! Köszönöm, köszönöm, köszönöm, hogy vagytok nekem!

Írta: Nienke Martin Livinek.