"A hűvös, csillogó hópelyhek azonban elbűvölték.
Gyakran ácsorgott az utcán átfagyva, s kezét kinyújtva figyelte, ahogy csupán a
bőre melegétől egyszerű vízzé olvadtak el a kristályok."
~ Lakatos Levente
Alena Meier
2015.
december 26.
A mézeskalács, a szárított
gyümölcsök, a forralt bor és a fenyőfa hamisítatlan illatainak keveréke belengi
az osztrák fővárost, melyet rengetegen látogatnak meg az év ezen időszakában,
és ez idén sincsen másképpen. Megszámlálhatatlanul sok külföldi turista és
hazai vendég veszik el a hangulatosan kivilágított téren a városháza előtt,
ahol a kereskedők serényen igyekeznek eladni a különböző portékáikat az általuk
felállított fabódékban. Néhányuk kirakatában különleges díszeket, ékszereket,
játékokat, gyertyákat és egyéb kézzel készített tárgyakat tekinthetnek meg az
arra tévedők, míg másoknál meleg ételekhez, illetve italokhoz, esetleg
édességekhez juthatnak hozzá a vásárlók. A környék utánozhatatlan légkörét a
színesebbnél színesebb égősorok, a gondosan feldíszített fenyőfák és a halkan
szóló ünnepi zenék teszik tökéletessé. Nincs olyan ember, aki ne térne vissza
ide, miután egyszer már megtapasztalta a karácsonyi vásár okozta élményeket.
A hatalmas tömegben felsejlik egy
fiatal, húszas éveiben járó nő, aki hosszított szövetkabátjába bújva, igyekszik
átvészelni a bécsi este szinte már jéghideg levegőjét. Kötött, bordó sapkájából
csak néhány hosszabb, göndör, sötétszőke tincs lóg ki, míg a nyakát meg a
kezeit hasonló anyagú, illetve színű kesztyű és sál védi meg az időjárás
viszontagságaitól. Réteges öltözékét egy világoskék, csőszárú farmer és sötét
bőrbakancsok egészítik ki.
Két kezében maga előtt szorongatva a
frissen kifizetett bögréjét tele forralt borral, élvezi annak mámorító
aromáját. A tűzforró nedűből kiáramló gőzcsíkok kellemesen csiklandozzák a
dortmundi lány enyhén szeplős arcát. Óvatosan lépked a lábai alatt ropogó
mindössze néhány centiméter vastagságú hóban, miközben egy pillanatra lehunyja
barna íriszeit. Vékony ajkaihoz emelve a kék csésze száját, aprót kortyol a
fűszeres italból, nehogy megégesse a nyelvét. A következő másodpercben azonban
egy erős lökés tántorítja meg a jobb vállánál, minek köszönhetően hamar zökken
ki a biztosnak hitt egyensúlyából. A kerámia pedig hangos csörömpöléssel törik
kicsiny szilánkokra, míg a benne lévő folyadék folyadék egyre gyorsabban árad
szét az úton.
– Jól vagy? – Hallja meg az
ismerősen csengő férfias, mégis kellemes hangot, melynek hatására azonnal
megfordul, ijedt tekintetét a vele szemben állóra szegezi, és amint felfogja,
kit lát maga előtt, még a vér is megfagy az ereiben. – Lena. – Ejti ki alig
hallhatóan a leányzó nevét, miután benne is felrémlenek a meglepettségtől
csillogó mogyoróbarna szempárhoz köthető emlékek.
Erik Durm
2015.
december 26.
A barna, szélfútta hajú, kissé
kölyökképű, ugyanakkor néhol férfias jegyekkel megáldott, sportos testalkatú
srác sötétkék bőrkabátban, hanyagul felkapott, szürke sálban, illetve farmerban
és márkás sportcipőkben, átható kékeszöld tekintettel néz a számára egykor
sokat jelentő lányra. Még csupán most kezdi igazán felfogni, mekkora bajba
sodorta őt a szétszórtsága és az, hogy a telefonját nyomkodta sétálás közben.
Valahol azért mégis örül ennek a véletlennek. Akkor is, ha közben olyan
érzelmek szakadnak fel benne, melyeket próbált eddig minél mélyebben elrejteni
a szívében. Egy rég elfeledettnek gondolt szerelem, amit sosem vállalt fel.
Amikor viszont megtehette volna, elkésett vele, mert legjobb barátjának húga
addigra már útban volt, hogy végre független emberként kezdhesse el önálló
életét a bécsi forgatagban. Azóta legalább százszor megbánta, hogy nem tette
meg az első lépéseket a mostanra felnőtté vált nő felé. Ám büszkeségét képtelen
lett volna félretenni, így kifizetődőbbnek tűnt a felejtés. Sosem gondolt arra,
mi lesz, ha majd egyszer újra találkoznak, éppen ezért is éri őt
felkészületlenül a viszontlátás. És most, hogy újra itt áll előtte a lány,
akiről régóta álmodott, fogalma sincsen, hogyan kellene cselekednie.
– Örülök, hogy újra látlak, Erik. – Félszeg
mosoly szalad végig a finom vonásokkal rendelkező arcon. Szavai őszintének
hatnak, mégsem érzi őket teljesen annak. Nem is érti, miért nem, elvégre mindig
is jó kapcsolatot ápoltak egymással.
– Én is, csak kár, hogy így
találkozunk újra. – Tekint le az összetört darabokra bűntudattal telve egyetlen
pislogás erejéig. – Engedd meg, hogy kifizessem. – Nyúl a pénztárcájáért, ám a
nő gyengéden ragadja meg az izmos karját, megakadályozva őt a mozgásban, mire a
megdöbbenés jelei mutatkoznak a feltörekvő focistán. Még mindig annyira
határozott, mint régen volt.
– Semmi szükség rá. – Ellentmondást
nem tűrően figyeli a hátvédet, így akarja meggyőzni arról, hogy felesleges
kárpótolnia ezért a jelentéktelen balesetért. És pontosan ugyanolyan makacs
is, mint annak idején.
– Akkor legalább azt hagyd, hogy
meghívjalak valamire. – Fáradhatatlanul próbálja meggyőzni őt, neki viszont
teljesen más fogalmazódik meg a fejében.
– Sietnem kell, majd ha legközelebb
találkozunk, meghívhatsz. – Hazudik, hogy aztán egyet intve, minél távolabb
kerülhessen a harminchetes mezszámú hátvédtől, aki mire észbe kap, csak hűlt
helyét találja maga előtt.
Felocsúdva a váratlan fordulat
okozta sokkból, azonnal megindul a német szépség után, noha ötlete sincsen, hol
keresse, ráadásul ezzel egy kicsit fel is kell adja azt a bizonyos büszkeségét.
Hiszen eddig legfeljebb a labdát kergette az edzéseken és a meccseken, de
valami azt súgja, vállalnia kell ezt az áldozatot. És az esze hiába ragaszkodik
görcsösen a megszokott ellenálláshoz, rá kell jönnie, hogy nagyot tévedett. Az
élet talán szándékosan hozta össze őket újra, és ezúttal nem engedi elveszni a
lehetőséget.
Alena
Meier
2015.
december 26.
Miután biztonságosnak ítéli meg a
környéket, lassít a tempóján, majd egy terebélyes fa törzsének döntve testét,
hátra veti a fejét. Lecsukva szemhéjait, mélyeket lélegezve kíséreli meg
rendezni a futástól szabálytalan levegővételét. Zaklatottsága azonban nem
engedi, hogy könnyen lenyugtassa az igénybe vett szervezetét. Folyamatosan a
labdarúgó jár a fejében, és hiába erőlködik, egyszerűen nem képes őt kiűzni
onnan. Túlságosan felkavarja a találkozás. Még nem volt felkészülve rá, hogy
ismét lássa a srácot, akinek véleménye szerint előnyére vált az elmúlt két év,
amíg nem hallottak sokat egymás felől, elvégre ő elhagyta a német nagyvárost,
hogy az osztrákok legnagyobb múltú egyetemének pszichológia karán tanulhasson,
a fiú pedig eközben megvalósította az álmát, profi játékos lett belőle.
A serdülő fiúból, aki fivére legjobb
barátja a mai napig, igazi férfi lett és ez újfent igazán vonzóvá teszi őt
számára. Már nem az az éretlen kölyök, aki a testvérével karöltve sok borsot
tört az orra alá. Akaratlanul is eszébe jut, mikor az egyik ilyen alkalommal a
samponja helyett testápolót öntöttek annak műanyag flakonjába. Akkor nem vette
jó néven a tréfát, mára viszont egy vicces múltbéli képpé vált ez a kis
csínytevés, akárcsak azok a pillanatok, mikor órákon át beszélgettek egy
forrócsoki társaságában, vagy sétálgattak együtt a közeli parkban.
Azóta mindannyian felelősségteljes
emberekké lettek, ezáltal minden megváltozott. Semmi sem lehet olyan többé,
mint a régi időkben, amikor még nem tudott Erik titkáról. Hogy egykor szerelmes
érzelmeket táplált iránta. Ha tisztában lett volna vele, még azelőtt, hogy
végleg elutazott volna, lehet, az élete más irányt vett volna. Mark, a bátyja,
viszont csupán az egyetemi tanulmányai kezdete előtt árulta el ezt neki, mert
hiába kedveli a védőt, túl jól ismeri a gyengébb nemhez való viszonyát ahhoz,
hogy ne engedje a húga közelébe őt.
Alenának nem volt más választása,
beletörődött abba, hogy más dönt helyette, holott valahol neki sem volt
közömbös a dortmundi futballista. De ez már csak a múlt, amin nem lehet
változtatni. El kell engedni. Mert így lesz a legegyszerűbb mindenkinek...
Nagyot sóhajtva indul el kifelé a
kicsi házacskák által körbevett ösvényeken és csupán reménykedik benne, hogy
észrevétlenül haza tud jutni. Még utoljára végig járatja a pillantásait a
kiárusított termékek sokaságán, hogy aztán elhagyhassa a vásár területét. Már
éppen lelépne a zebrára a forgalmas úton, aminek másik oldalán található a
számára szükséges villamosmegálló, mikor valaki megfogja a vállát, ennek
köszönhetően ösztönösen fordul meg.
– Alena, várj! – Szólítja meg az,
aki elől szó szerint menekült, látszólag sikertelenül, hiszen ismét megtalálta
őt. Érintése nyomán átfagyott testét kirázza a hideg. De ő nem akarja ezt
érezni. Ádáz küzdelmet folytat a szíve ellen, ami most hevesebben ver kalimpál,
mint eddig bármikor.
– Csessze meg, lekéstem miattad a
villamost. – Bosszankodik a lány, ahogy a piros és fehér színekben pompázó
szerelvénysor jellegzetes sercegése egyre távolabb esik tőlük, ám ez csak még
biztosabbá teszi Eriket abban, hogy jól döntött.
– Nem érdekel. – Rántja meg a
vállait nem törődöm módon. – Beszélni akarok veled. – Jelenti ki határozottan,
mialatt a nő csuklója köré szorítja ujjait, hogy esélye se legyen elmennie.
– Nincs miről beszélnem veled. – Ellenkezik
minél kimértebben. Szinte sejti, miről van szó, meglehet, ahhoz már késő, hogy
bármit is helyrehozzanak. A kezdetektől fogva tisztában volt a srác érzéseivel,
ám hiába várt, sosem történt semmi. – Régen talán barátok voltunk, de már csak
két idegen vagyunk hasonló emlékekkel.
– Lena. – Cirógatja lágyan a nő
arcának bőrét, aki lemondóan kieresztve az eddig benntartott levegőt, engedi,
hogy átjárja őt a melegség, amit ez a gesztus vált ki belőle. Mintha hirtelen
nem is fázna többé. – Tévedtem, amikor nem vallottam be, mit is jelentesz
nekem, de még egyszer nem akarok hibázni. Felforgattál bennem valamit még
akkor, amikor megismertelek titeket, amit azóta sem vagyok képes kiűzni
magamból. Minden lányban téged láttalak, de mire észrevettem, már elkéstem.
Elmentél, bennem viszont megmaradtak az érzések és csupán reménykedem benne, hogy
nem utasítasz el. Mert szeretlek téged. – Végre bevall mindent, ami a szívét
nyomta hosszú hónapokon keresztül és ezzel együtt mázsás súlyok szakadnak le a
lelkéről. Bizakodva, egyben rettegve várja Lena reakcióját.
– Nem lehet. – Néhány kósza könnycsepp
csordul ki barna íriszeiből a férfi szavait hallva. Tanácstalanság lesz rajta
úrrá perceken belül. Már nem tud felhőtlenül örülni, hiszen az eddig megszokott
élete a tét, amiről nem hiszi, hogy fel tudná vagy éppen fel akarná adni, főleg
nem egy bizonytalan szerelemért. Mert közel sem biztos abban, mit érez a
játékos iránt. Nem jelentéktelen a számára, de ez még nem az a mélyenszántó,
mindent elsöprő, mennyei érzés, amilyennek elképzeli az igaz szerelmet. Mi
lett volna, ha ezek a gondolatok még időben hangoznak el...
– Tudom, hogy elszúrtam, de
kérlek... – Törli le óvatosan a sós cseppeket, ezzel szándékosan közelebb
húzódva hozzá. Tekintetük végérvényesen összeakad és Erik önkéntelenül is
magához rántja a törékeny nőt, aki az események hatása alatt állva, szó nélkül
simul bele az erős karok ölelésébe. Szívük majd' kiugrik a helyéről, mígnem
Alena a saját szájára tapadva érzi meg Erik ajkait. Eleinte fel sem fogja, mi
történik vele, a következő másodpercben azonban ő sem érti miért, de viszonozza
a csókot. Kellemes bizsergés fut végig rajtuk, mialatt nyelveik érzelmes táncot
járnak egymással a bécsi belváros kellős közepén. Csókjukat végül a levegő
hiánya szakítja meg, és most már mindketten kipirult arccal, illetve csillogó
szemekkel nézik a másikat. Majd Alena minden beszédet mellőzve, öleli át az
életének jelentős részét képező férfit, akinek kabátjába bújtatva a fejét,
rejti el vonásait a világ elől. Beszívva a focista márkás parfümének jól
megszokott, mégis rég elfeledett illatát, nyugodtság járja át minden
porcikáját. Hasonlóan érez a dortmundi focista is most, hogy a karjaiban
tarthatja őt, és kihasználva a lehetőséget, apró puszit hint az egyetemi
hallgató feje búbjára.
– Nézd, hópihék. – Vigyorogva
nyújtja ki a kezét, hogy a fentről váratlanul aláhulló fehér pelyhek közül
legalább egyet elkaphasson. Csodálkozva néznek fel az égre, ahol még sok ezer
hasonló kis hókristály járja kalandos útjait a föld felé.
Mindketten kikapcsolódni jöttek ide,
a sors mégis megajándékozta őket egy új eséllyel. S az már csak rajtuk múlik,
mit kezdenek ezzel az ajándékkal, életük talán legszebb karácsonyán...
"S mint az olvadó hópihék a kézben, úgy találtak ők is
újra egymásra."
Írta: Noemi Soler Vivian Leitének.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése